A magyar királyné kíséretének tragikus sorsa mögött több ok is húzódik, amelyek mélyen gyökereznek a történelmi eseményekben és politikai intrikákban. Az ősi hatalmi játszmák és a rivalizálások következményeként a kíséret tagjait brutális módon megölték,
Nagy Lajos király nem volt éppen felhőtlenül boldog, amikor megszerezte a lengyel koronát; sokkal inkább édesanyja, Erzsébet irányította az ország ügyeit a háttérből.
A középkori Magyar Királyság történetének egyik legfényesebb időszaka I. Lajos uralkodása, amelyért nem véletlenül kapta meg a "Nagy" titulust. Bár köztudott, hogy az ország nem három tenger ölelésében fekszik, Lajos idején a Magyar Királyság Közép-Európa legdominánsabb államává vált, és jelentős hatást gyakorolt a kontinens politikai színterére. Érdekes módon, a Balti-tenger partvidéke és Moldva feletti uralom kérdéses volt, hiszen a Lengyel Királyság határai nem nyúltak el a Balti-tengerig, és Moldva fölött is csak korlátozott hatalommal bírt a király. A lengyelek viszont egészen másképp idézik fel Lajos uralkodásának éveit, ami a történelmi emlékezet összetettségét tükrözi.
Ebben persze része van annak is, hogy Lajos éppen a lengyelek által "Nagyként" emlegetett III. Kázmér halála után, 1370. november 5-én örökölte meg a lengyel trónt. Kázmér nem annyira nagy hódításaival, inkább kompromisszumokra törő politikájával érdemelte ki az utókor tiszteletét. Sikerült lezárnia a Lengyel Királyság több, régóta zajló konfliktusát is: feleségül vette a litván nagyfejedelem lányát, kiegyezett a Német Lovagrenddel, illetve az 1335-ös visegrádi találkozón a cseh és a magyar királyokkal is.
Az utóbbi megállapodásnak azonban megvolt a maga ára. Károly Róberttel 1339-ben abban állapodtak meg, hogy ha Kázmér fiúörökös nélkül távozik az élők sorából, akkor a Kázmér lányát, Erzsébetet feleségül vevő magyar uralkodó fia fogja örökölni a trónját. Kázmér ugyan még harminc évig élt, és a felesége halála után további három házasságot is kötött, végül mégiscsak életbe lépett a megállapodás.
Lajos nem éppen lelkendezett, amikor megtudta, hogy egy újabb ország királya lett. Sokkal inkább azt érezte, hogy Lengyelország problémái csak elvonják a figyelmét az általa fontosabbnak tartott tervektől, mint például az itáliai hódítások. Ennek megfelelően alig foglalkozott a lengyel ügyekkel; mindössze három alkalommal tette tiszteletét a lengyel földön, és csak akkor, amikor a kül- vagy belpolitikai helyzet annyira súlyosra fordult, hogy már nem tudta elkerülni a személyes beavatkozást.
Az idő jelentős részében Erzsébet királyné, Lajos anyja, volt a Lengyel Királyság irányítója. Származása alapján ez akár kedvezően is alakulhatott volna, ám a királyné környezetét túl sok magyar főúr vette körül. 1376-ban a lengyel nemesek Krakkóban brutálisan lerohanták a kíséretét, ami arra kényszerítette, hogy elhagyja az országot. Ezt követően Lajos hónapokat töltött az északi földeken, igyekezve megnyugtatni a kedélyeket, de hamarosan figyelme más irányba terelődött.
Lengyelországban Lajos célja csupán az volt, hogy biztosítsa leányági örökösödését. E törekvése jegyében, 1374-ben, a szokásos módon Kassán, tehát nem a lengyel területeken, kiadta azt a rendeletet, amely széles jogkört adott a lengyel nemesség számára. Ám hiába, mert 1382-ben bekövetkezett halála után a lengyel rendek nem Máriát, illetve jegyesét, Luxemburgi Zsigmondot választották trónra, hanem Lajos másik lányát, Hedviget. Így a perszonálunió mindössze egy évtized után véglegesen megszűnt.
Nem meglepő, hogy a lengyel történelmi művekben Lajost nem a "Nagy" jelzővel, hanem csupán a "Magyar" titulussal emlegetik.
