Évforduló: Öt évtizeddel ezelőtt a legnépszerűbb magyar futballcsapat utoljára lépett pályára egy nemzetközi kupadöntőben.

A Liverpooli kenguru-csel, se zakó, se bunda Belgrádban, a csukacsíkfényesítés pedig a KEK-döntő előtti izgalmakat tükrözi. Pontosan fél évszázada, 1975. május 14-én lépett pályára utoljára a Ferencvárosi TC egy európai kupadöntőben, megörökítve ezzel a magyar labdarúgás egyik emblematikus pillanatát.

A zöld-fehérek a Kupagyőztesek Európa-kupájának (KEK) döntőjében ugyan vereséget könyvelhettek el, de ez nem ok a szégyenkezésre. Sőt, az oda vezető út emlékezetes pillanatai miatt igazán büszkék lehetnek.

A mai fiatal szurkolók többsége sajnos sosem tapasztalhatta meg azt az élményt, hogy láthassa játszani azt a legendás csapatot. Így nem is lehetnek élő emlékeik arról az időszakról, amikor a magyar labdarúgás és a nemzeti csapat igazi erővel bírt Európa, sőt, a világ labdarúgásának színpadán. Azok az idők, amikor a magyar játékosok a legjobbak között tündököltek, mára már csupán a történelem lapjain élnek, és a fiatalok számára csak mesék és legendák formájában léteznek.

Ennek alátámasztásához talán elegendő megemlíteni, hogy az 1974/75-ös KEK-sorozatban, ahol a mezőnyből csupán a korábbi BEK- és BL-győztesek emelkedtek ki, olyan legendás csapatok, mint a Real Madrid, a Liverpool, a Benfica, a Crvena Zvezda vagy éppen a PSV Eindhoven, csak ábrándozhattak a döntőbe jutásról. Ezzel szemben a Ferencváros valósággá tette ezt az álmot, és eljutott a bázeli fináléba! Monaco? Bologna? Eintracht Frankfurt? Ők is csak a távoli múltban keresték a lehetőségeket...

A Ferencváros 1974. szeptember 18-án indította el a KEK-sorozatát, méghozzá egy emlékezetes 2-0-s győzelemmel a walesi Cardiff City ellen. A visszavágó sem jelentett kihívást számukra, hiszen idegenbeli teljesítményük révén 4-1-re diadalmaskodtak. Azonban a következő akadály, amely elé a csapat állt, valódi nagyágyú volt: a Fradira az angol sztárcsapat, a Liverpool várt, így izgalmas összecsapásokra lehetett számítani.

Akkor még senki sem sejtette, hogy a Liverpool olyan hét játékossal fog felállni, akik később a két szezonnal később megrendezett Bajnokcsapatok Európa-kupája (BEK) döntőjében is a kezdőcsapat tagjaivá válnak. Az angolok legyőzése azonban nem ígérkezett egyszerű feladatnak, ezt mindenki tudta, még akkor is, ha néhány évvel korábban a Ferencváros két győzelmet aratott a két csapat párharcában (VVK 1967/68).

A fradisták bátorságát Dalnoki Jenő, a csapat olimpiai bajnok edzője, a liverpooli első mérkőzés előtt az öltözőben szórakoztató módon növelte. A feszültség levezetésére a mester humorra támaszkodott, és játékosan kifigurázta az ellenfél sztárjainak neveit. Így például a kiváló Steve Heighway-t viccesen Híg Vajnak szólította, ezzel mosolyt csalva a játékosok arcára és oldva a feszültséget.

Ami ezután következett, az már messze túllépett a tréfán. A parádésan védő kapus, Géczi István szinte a levegőben lebegve töltötte a meccs idejének felét, lába alig érintette a földet, mégis csupán egy gólt engedett be. Mikor már mindenki a lefújásra készült, váratlanul megérkezett Máté János, aki egy olyan csel után egyenlített, amelyet valójában sosem hajtottak végre, de a neve mégis örökre beleégett a következő generációk emlékezetébe (a gól itt nézhető meg).

Az Üllői úti visszavágót megelőző időszak hatalmas izgalmat hozott a szurkolók körében. A korabeli sportnapilapok beszámolója szerint körülbelül harmincezer fanatikus gyűlt össze a Fradi ikonikus stadionjában. A mérkőzés különlegességét növelte, hogy a villanyvilágítás hiányában, hétköznap kora délután zajlott, így a Magyar Televízió élő közvetítés helyett csak este, felvételről tette elérhetővé a találkozót, lehetőséget adva ezzel a munkából hazaérkező nézőknek, hogy élvezhessék a mérkőzés izgalmait.

Ugyan - a korra jellemző módon - egy túlbuzgó, piros karszalagos rendező, akinek az volt a feladata, hogy civilek ne tartózkodhassanak a játékoskijáró környékén, a már órákkal a mérkőzés előtt gyülekező tömeget a Springer szobornál figyelő és meditáló Géczi Istvánnak jelezte, hogy ki is az úr a háznál ("Pistikém, ugye tudja, hogy ide nem lehet állni?!"), amivel a hálóőrt igencsak kihozta a sodrából, a mérkőzésen ennek semmi nyoma nem volt. Az ismét remeklő kapus nem kapott gólt, így társainak sem kellett lőniük (0-0). A még sokáig érvényben lévő szabály szerint, idegenben szerzett góljának köszönhetően a Ferencváros lépett tovább.

A legjobb négy közé jutásért ezután a svéd Malmö következett. Itt nem volt különösebb dráma, a Fradi idegenben 3-1-re nyert, ezután az itthoni 1-1 bőven elég volt a továbbjutáshoz.

Az elődöntő során a Ferencváros összecsapott a jugoszláv Crvena Zvezdával, ami különösen izgalmas párharcnak ígérkezett. A hazai első mérkőzést, a hatalmas érdeklődésre való tekintettel, a Puskás Aréna elődjében, a legendás Népstadionban bonyolították le. A meccs kifejezetten kemény küzdelmet hozott, és végül a Fradi 2-1-re diadalmaskodott. Azonban a budapesti hangulat messze elmaradt a belgrádi stadion feszültségétől és intenzitásától, ahol a szurkolók szinte elragadták a levegőt.

A jugoszláv főváros szívében, a Marakana stadionban 110 ezer szurkoló gyűlt össze, mindannyian abban a hitében, hogy csapatuk biztosan kvalifikálja magát a KEK-döntőre. Nem csoda, hogy ilyen magabiztosak voltak: az előző körben a Zvezda egy kétgólos hátrányt ledolgozva, otthon, a legendás Real Madrid ellen harcolta ki a továbbjutást. A hírek szerint a Fradi ellen már a mérkőzés előtt is biztosra akarták venni a helyüket a következő körben.

A belgrádi mérkőzésen nem csupán a bunda hiányzott, de még a zakó is távol állt a történésektől. A találkozó végén, amikor a párharc összesített állása hosszabbításra állt (a Zvezda 2-1-re vezetett), a Ferencváros, amely emberhátrányban küzdött, egy megérdemelt tizenegyessel egyenlített. És hát, micsoda büntető volt az!

De! Ha kínos lassúsággal is, de beért (2-2).

A továbbjutást hozó gólt szerző Megyesi István a büntetőrúgás pillanataira visszagondolva úgy mesélte el élményeit az idézett könyvben, hogy a belgrádi szurkolók annyi fáklyát gyújtottak, hogy a kapu mögötti lelátó fényei szinte megvilágították a teret: "A tribün szinte nappali fényben úszott, de ezt a káprázatos látványt, akárcsak a többi zavaró tényezőt, igyekeztem teljesen kizárni a tudatomból."

Elértük a célt!

A Ferencváros tehát elérte a bázeli döntőt, és amikor a csapat már a mérkőzésre készült a St. Jakob stadion öltözőjében, egy különleges esemény zajlott le, ami nemcsak a korra, hanem a sportág hagyományaira is rávilágít. Az ilyen pillanatok, amikor a feszültség és az izgalom egyaránt a tetőfokára hág, mindig emlékezetessé teszik az útjukat.

A fentiekből arra lehet következtetni, hogy a német sportszergyártó cég talán új cipőket juttatott a játékosokhoz a döntő előtt. Azonban valahol, útközben, ezek a cipők - lehet, hogy valakiknek köszönhetően - "elakadtak", és végül nem érkeztek meg a csapathoz. De vajon valóban ez a helyzet áll fenn?

Valószínűleg soha nem derül ki. És az is valószínű, hogy a KEK-döntőt a szovjet Dinamo Kijev nem ezért nyerte meg (3-0) a Ferencváros ellen. A játékosok, köztük a belgrádi kiállítása miatt a fináléról lemaradó Bálint László is, egyhangúan elismerték: az ellenfél jobb volt.

Bár a játékerő terén talán nem voltak a legjobbak, a végeredmény mégis ezt bizonyítja. Tíz évvel azután, hogy a Ferencváros 1965-ben elhódította a VVK-t, a KEK döntőjében a második helyen végzett (1964-ben az MTK is hasonló eredményt ért el). Érdekességképpen megemlíthetjük, hogy azóta csupán egy alkalommal, mégpedig 1985-ben, a Videoton képviselte Magyarországot európai kupadöntőben az UEFA-kupában.