Vámkapituláció: Trump és Von der Leyen párharca A kereskedelmi politikában gyakran találkozunk olyan helyzetekkel, amikor a határok megnyitása és a protekcionizmus között feszültség alakul ki. A legfrissebb epizód ebben a drámában a két politikai nagyágy

Az Európai Unió és az Egyesült Államok kozött e hó elején megkötött vámmegállapodást sokan Trump sikerének és von der Leyen vereségének könyvelték el. Orbán Viktor szerint Donald Trump megette reggelire Ursula von der Leyent. Az amerikai elnök nehézsúlyú tárgyaló, az elnök asszony pedig pehelysúlyú.

Dobozi István az Élet és Irodalom augusztus 8-i számában kifejtett véleménye szerint "Ukrajna nélkül a háttérben aligha került volna sor Európa ilyen megalázó behódolására." Ezzel párhuzamosan Andor László a Mérce hasábjain "Von der Leyen kapitulációja" címmel szintén Európa vélt vereségét elemzi. Mindkét írás mögött egy nyers fogalmazás húzódik meg, amely teret ad az orbáni anti-EU érzületnek.

Első pillantásra persze a megállapodás, amely 15 százalékos vámot vet ki az Európai Unióból az Egyesült Államokba érkező exportra, miközben az USA Európába exportált termékei 0 százalékos vámot élveznek, valóban aszimmetrikusnak tűnik, és az USA számára megalapozatlan előnyt jelent, ami Andor szerint a padlóra viheti az EU tagországok gazdaságát. De helytálló ez a keretezés? Valóban egy megalapozatlan, gyengeségből fakadó aszimmetria felállításáról, vagy a korábbi aszimmetria kiküszöböléséről van szó?

Közismert, hogy Nyugat-Európa országaiban hosszú évtizedek óta, a II. világháború végétől kezdve, folyamatosan jelentős külkereskedelmi többlet figyelhető meg az Egyesült Államokkal szemben. Hasonló tendencia tapasztalható az USA más külkereskedelmi partnereinél is, mint például Kínánál, Japánnál vagy Dél-Koreánál. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok költségvetése krónikus hiányt mutat, amelyet az államkötvények fokozódó kibocsátásával próbálnak finanszírozni, ezzel pedig tovább növelve az ország eladósodottságát.

Figyelemre méltó, hogy a klasszikus közgazdasági elmélet – amely szerint a külkereskedelmi mérleg hiánya általában a kapcsolódó valuták gyengüléséhez vezet, egészen addig, amíg a mérleg helyre nem áll – a dollár esetében nem érvényesül. Miért van ez így? A válasz a dollár rendkívüli szerepében rejlik: ez a világ legfőbb tartalékvalutája. A globális jegybankok jelentős része devizatartalékaik túlnyomó részét dollárban tartja, és jelenleg nincs olyan alternatív valuta, amely képes lenne átvenni a dollár domináló pozícióját.

A dollár iránti kereslet a szerepből adódóan túllépi a kereskedelmi és beruházási tevékenységek által generált normál szintet. Ennek következtében a dollár árfolyama az Egyesült Államok gazdasági potenciáljánál magasabb értékeken mozog. Ez a megerősített árfolyam pedig nagyobb vásárlóerőt biztosít az amerikai fogyasztóknak. Az így kialakuló megnövekedett vásárlóerő pedig a külkereskedelmi mérleg jelentős hiányában tükröződik.

Az erős dollár az amerikai gazdaság versenyképességének folyamatos csorbulását hozta, hiszen exportált termékei versenytársaihoz viszonyítva drágábbnak bizonyulnak. Egy ideig piacai zsugorodását az amerikai gazdaság a globalizációval próbálta tompítani. Kihelyezve a gyártási folyamatok munkaigényes részét az alacsony munkabérrel működő országokb, de a játszmában rejlő tartalékok, részben a nemzetközi rend felbomlása miatt, mára elapadtak. A folyamat olyannyira legyengítette az Egyesült Államokat - miközben vetélytársai, mint pl. Kína felerősödtek -, hogy az USA ma már nem képes betölteni korábbi szerepét, nem képes érvényesíteni a II. világháború után létrehozott szerződés alapú világrendet.

A világ rohamosan egy disztópikus állapot felé rohan, ahol a káosz és az erőszak az úr, miközben még nem látszik senki, aki képes lehetne az USA korábbi szerepét betölteni. Röviden fogalmazva: a világot az összeomlás fenyegeti, mert a rendszert alátámasztó dollár, az amerikai külkereskedelmi mérleg tátongó krónikus hiányának betudhatóan, egyre inkább veszít hiteléből.

Dobozi István a Népszavában csütörtökön megjelent cikkében (Ellentmondásos dollárpolitika, augusztus 12.) a dollár erős árfolyamát "Amerika tartósan rendkívül alacsony megtakarításának és túlfogyasztásának" tulajdonítja, ahol "a szövetségi kormány költségvetési deficitje a meghatározó". De ez a magyarázat fordítva ül a lovon. A magas költségvetési hiány, az alacsony megtakarítási ráta és a túlfogyasztás mind elméletileg, mind pedig a történelmi tapasztalat alapján nem a fizetőeszköz túlértékeléséhez, hanem ellenkezőleg, annak leértékeléséhez vezet.

Ilyen körülmények között észszerűnek és semmikép sem vereségnek vélem, ha az Európai Unió átvállalja az USA-t nyomasztó terhek egy részét azért, hogy időt nyerjen az összeomlást elkerülő modell felépítéséhez.

Az Európai Unió olyan megállapodások révén próbálja mérsékelni az Egyesült Államok gazdasági hanyatlását, mint például a védelmi kiadások növelése és a vámszerződés. Kétségtelen, hogy rövid távon ez a vámszerződés hátrányosan hat az európai nemzetgazdaságokra. Ugyanakkor ez a helyzet még mindig kedvezőbb, mint egy teljes gazdasági összeomlás. Ráadásul az európai, különösen a német exportorientált gazdasági modell mára elérte a határait; elengedhetetlen, hogy egy új, a belföldi keresletre fókuszáló gazdasági struktúrára váltjunk.

Elérkezett a pillanat, amikor Európának magához kell ragadnia a sorsának irányítását, és nem támaszkodhat tovább a II. világháború utáni újjáépítéshez kapott kedvezmények örökségére. Itt az idő, hogy önállóan, felelősségteljesen formálja jövőjét.

A szerző gazdasági szakértőként tevékenykedik.

-

A cikkben kifejtett nézetek nem mindig egyeznek meg szerkesztőségünk hivatalos álláspontjával. Fenntartjuk a jogot, hogy a beérkező írásokat szerkesszük vagy rövidítsük.