Ungár Anikó: "Apám titokban nevezett be a Ki mit tudba" Az apám mindig is meglepetésekkel teli ember volt. Egy nap, amikor a legkevésbé számítottam rá, titokban nevezett be engem a Ki mit tud? című tehetségkutatóba. Először nem is értettem, miért tette e

Itt van egy szórakoztató, könnyed általános műveltségi kvíz, amin igazán szégyen lenne elbukni!

"Figyeljék a kezemet, mert csalok!" - hangzott el Rodolfo ikonikus mondata, amely akkoriban varázslatos hatással volt mindenki életére. A gyerekek ámulva figyelték a bűvész trükkjeit, és sokan közülük a bűvészet iránti szenvedélyt éreztek, vágyva arra, hogy megismételjék a mesterség csodáit. Azonban az Ön útja egészen más inspirációval indult.

U.A.: Egyetlen gyereke voltam a szüleimnek, ráadásul nagyon késői gyerek. Mind a ketten már közel voltak a negyvenhez. Ez a háború utáni időszak, az újrakezdés világa volt. Óriási öröm volt számukra, hogy én vagyok, és nagyon odafigyeltek rám: miben van tehetségem, milyen vagyok. Észrevették, hogy rendkívül erős bennem az exhibicionizmus. Apukám volt a Magyar bűvészklub elnöke, megszállott amatőr mágus volt, ez volt a hobbija, és rengeteget gyakorolt otthon, mert készült az előadásokra. Én halálosan untam az egészet anyuval együtt, mi voltunk a közönség, és mindig meg kellett állapítanunk, hogy látszik-e, hogy valamit kihúz hátulról vagy nem. Egyszer gondoltam egyet, elkezdtem utánozni, és sikerült, úgy, hogy előtte soha nem próbáltam.

Adottság és tehetség. Innentől kezdve már nem volt kérdés, hogy mi vár rá, ha felnőtté válik.

U.A.: Gyerekkoromban mindig is a színésznői pálya vonzott, de apukám felfedezte, hogy bennem ott rejlik a bűvészet iránti tehetség is. Abban az időben még csak néhány női bűvész volt a világon, és a női szerepek leginkább az asszisztálásra korlátozódtak: a kendőt átadták a bűvésznek, vagy a galambot hozták ki a kalapból. Eleinte én is csak az apukám segítője voltam a színpadon, de hamarosan felfedeztem, mennyi örömöt ad számomra a fellépés. Ahogy telt az idő, apukám elkezdett bevezetni a bűvészet rejtelmeibe, és megtanított nekem néhány trükköt. Aztán jött újabb, majd újabb kihívás. A gyakorlás kemény meló volt: naponta 3-4 órát kellett a tükör előtt töltenem. Ekkor még nem igazán tudtam, hogy hova vezet ez az út, hiszen a női bűvészek hiányában nem volt senki, aki inspirálhatott volna. Az apukám viszont mindig hitt bennem, és látta a tehetségem csíráját.

Mi hozta meg az áttörést?

U.A.: Együtt néztük a 63-as Ki mit tud-ot? a szüleimmel. Ott döntötte el apukám teljes titokban, hogy felkészít a 65-ös tehetségkutatóra. Nekem nem árulta el. Azt mondta, hogy majd bűvészklubokba megyünk előadásokra, erre tanulunk. Elhittem. Aztán érkezett egy levél a nevemre a KISZ Kulturális Központtól, hogy legyek ekkor és ekkor itt és itt az előselejtezőn. A lényeg, hogy végül beválogattak, és az egyéb kategóriát meg is nyertem.

És 16 évesen megismerte az ország.

U.A.: Akkoriban mindenki a tévé előtt ült, aki nem rendelkezett készülékkel, az a szomszédhoz húzta a kis sámliját, és közösen élvezték a műsort. Aki a képernyőn feltűnt, az szinte azonnal híressé vált. Sétáltam az utcán, és sokan felismertek, de ez egyáltalán nem zavart. Már fiatalon megtanultam, hogy akit sokan ismernek, annak nem mindig van lehetősége úgy viselkedni, ahogy szeretne. A bűvészet világa fegyelmet és maximalizmust követelt tőlem az élet számos területén. Talán ezért nem mindig könnyű velem együtt élni, de ma már sokkal lazább vagyok.

Évekkel később már zsűritagként tért vissza a Ki mit tud?-ba. Szigorú volt?

U.A.: Természetesen, hiszen mindig is azt tartottam szem előtt, hogy az életben a tökéletesség elérése a fő cél. Ha a teljesítmény nem ütötte meg a tökéletes szintet, de mégis érzékelem az egyén tehetségét és karakterét, már az is elegendő. Mert végső soron ez a leglényegesebb.

Ha jól tudom Antal Imre volt a műsorvezető akkoriban. Milyen volt a viszonyuk?

U.A.: Imrével rendkívül szoros barátságot ápoltunk, egy szorosan összetartó társaság tagjaiként. Nagyon kedveltem a humorát és a kiemelkedő intellektusát; valóban egyedülálló személyiség volt. A kapcsolatunk inkább baráti jellegű volt, mintsem pusztán kollegiális. Gyakran dicsért, és mindig értékelte a munkámat. Igazi úriember volt, akire mindig lehetett számítani.

Az életében négy jelentős férfi játszott kulcsszerepet, akik mindent elhoztak neki: a szenvedély tüze, a gyermekáldás öröme és a biztonság meleg ölelése.

U.A.: Azáltal, hogy saját jogomon lettem valaki, az önálló döntés képessége is kialakult bennem. Ha úgy éreztem, hogy már nincsenek közös céljaink, már nem illünk össze, akkor el kell engednünk egymást, lehetőséget kell adnunk a továbblépéshez. Én nem erőszakolok magamra semmit, nagy kompromisszumokat nem vagyok hajlandó elfogadni. Nem szeretem elveszíteni önmagamat. Ha egy kapcsolatban ezt megérzem, abból kilépek. Viszont mindenki, mindegyikük hiányozna az életemből, ha nem lett volna benne. Szebeni András fotóművésszel nyolc évet éltem együtt, ez házasság volt. Az egyetlen fiam apukájával, Baronits Zsolttal, a legendás Syrius együttes vezetőjével és szaxofonosával 24 évig éltünk házasságban, egy komoly betegség okán azonban itt hagyott bennünket. Akkor volt Gábor tízéves.

Volt egy szerelem, amelyről ritkán esik szó...

Hat évet osztottam meg Vajtó Lajossal, ami tele volt kihívásokkal és intenzív érzelmekkel. A kapcsolatunk szenvedős volt, de ugyanakkor tele szenvedéllyel is. Abban a pillanatban, amikor ez a kapcsolat létezett, éreztem, hogy helye van az életemben. Soha nem sajnálom a döntéseimet, de egy dolog mégis nyomaszt: négy éven át nem beszéltem az édesapámmal…

Mitől ennyire különleges egy ilyen szoros apa-lánya kapcsolat? Vajon milyen események formálták ezt a köteléket? Az ön választása játszott közre ebben a dinamikában?

U.A.: Nem, ezt apu döntötte el. Az első férjem hihetetlenül féltékeny volt, és sosem hitt abban, hogy a bűvészetből valami igazán nagyot ki tudok hozni. Nagyon fiatalon, mindössze 17 éves koromban találkoztunk, és ő úgy vélte, hogy ennél sokkal többre vagyok képes. Folyton azt hangoztatta, hogy túl könnyedén csinálom: piros kendőből zöldet varázsolok. De hát miért ne? A tapsvihar mindig is ott volt a végén. Neki viszont sokkal nehezebb dolga volt mint fotósnak. Akkoriban divattervezői ambícióim is voltak, tanultam a szakmát, de ő azt tanácsolta, hogy inkább azzal foglalkozzak. Talán egy kicsit megadtam magam ennek a szerelemnek, és végül abbahagytam a bűvészmutatványokat. Apukám viszont annyira megharagudott erre, hogy négy évig nem beszélt velem. Ez nagyon fájó volt. De idővel szerencsére sikerült újra találkoznunk és helyrehozni a kapcsolatunkat.

Az ön életében idővel megérkezett egy olyan késői szerelem, amelyet sokan csak álmodnak, de kevesen tapasztalnak meg. Ez a kapcsolat különleges, mert nem csupán szenvedélyt és vonzalmat hoz magával, hanem mélyebb érzelmi kötelékeket is teremt. Az évek során szerzett tapasztalatok és bölcsesség formálják ezt a viszonyt, lehetővé téve, hogy a felek valóban megértsék egymást. A múlttal való összhang, a közös értékek és a nyitottság a kommunikációra mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a kapcsolat más legyen, mint a korábbiak. Itt már nem csupán a romantika, hanem a barátság és a kölcsönös tisztelet is középpontba kerül, így egy olyan intim világot teremtve, amelyben mindkét fél önmaga lehet, és együtt építhetik a jövőjüket.

U.A.: Ötvenhat éves voltam, amikor megismertem Tibort, aki egy négygyermekes családapa. A két legkisebb gyermeke még egészen pici volt, négy- és hatévesek. Gábor, a fiam pedig 15 éves.

Nem volt ez egy cseppnyi 'félelmetes'? Az új kezdet. Hiszen addigra már megélt egy kényelmes, békés életet...

U.A.: Rólam annyit érdemes tudni, hogy olyan nő vagyok, aki minden helyzetre ösztönösen reagál. Amikor egy számomra kedves közegben vagyok, azt bátran vállalom, hiszen ez az én világom. Amikor először átléptem a háza küszöbét, és megláttam a gyerekeket, azonnal otthon éreztem magam, semmi nem tűnt idegennek. Persze, idővel akadtak nézeteltérések, hiszen tinédzserekkel van dolgunk, de ezeket sikerült megoldani. Ma már mind az öten testvérként tekintünk egymásra, és ez a kötelék csak erősödik.

Esténként újra elővette a mesék varázslatos világát, és halkan, szeretetteljesen mesélt, hogy álomba ringassa a kis fülékét.

Természetesen! Íme egy egyedi változat: U.A.: Így van. Főztem, otthont alakítottam ki. Természetesen volt bébiszitterünk, hiszen abban az időszakban nagyon aktív életet éltem, sok fellépésem volt. Az alapvető nevelési elveinkbe nem avatkoztunk bele, és ő sem szólt bele az enyémbe. Mindig tiszteletben tartottuk ezt a megállapodást.

Közeleg a születésnapja. Húsz évet nyugodtan letagadhat a korából, és nem hiszem, hogy én vagyok az első, aki ezt mondja. Mi a titka?

U.A.: Valóban, sokan ezt említik, és rendkívül jól esik hallani, de sosem titkoltam a koromat. Ez leginkább genetika kérdése. Az édesanyám 104 évesen távozott az élők sorából. Amikor az ember szabadon élheti meg önmagát, és nem kell kényszeredetten elviselnie a dolgokat, az bizony megmutatkozik.

Baronits Gábornak felnőtt fia van, aki szintén a közönség által jól ismert figura, hiszen ő is a színészet világában mozog. A kapcsolatuk szoros és támogató, hiszen mindketten megélik a művészet iránti szenvedélyt, ami különösen közel áll hozzájuk. Gábor tapasztalata és fia friss nézőpontja izgalmas dinamikát teremt, amely mindkettőjük fejlődésére pozitívan hat.

U.A.: Nagyon szoros, mély és őszinte. Amikor például volt ez az életváltási szakasz az életemben, és valaki megkérdezte tőle, hogy mit gondol erről, azt felelte: csak a mama boldog legyen, a többi nem számít!

Úgy tűnik, hogy egy kis érzelem tör fel benned...

U.A.: Igen, ha róla van szó, nagyon mama vagyok. Ő egy remek ember, aki már egészen korán nagyon érett és bölcs fiú volt.

Jelenleg Oczella Eszterrel osztja meg életét, és egy komoly párkapcsolatban találja magát. Érdekes, hogy a fiatal lányok gyakran bizalmatlanok a fiús anyukákkal szemben...

Eszter ma már a fiam menyasszonya, és a kapcsolatunk igazán szorosra fűződött. Ők ketten tökéletesen kiegészítik egymást. Eszter lenyűgöző intelligenciájával és rugalmasságával remekül irányítja Gábor figyelmét, míg Gábor mindig tiszteletteljesen és szeretetteljesen bánik vele, ahogy az illik. Az idei nyáron közösen nyaraltunk, négyen: a két mama és a fiatal pár. Ez a közös vakáció Eszter és Gábor nagyszerű ötlete volt, amely még inkább összehozott minket.

Ma már ritkábban hallani rólad, de még mindig zajlanak fellépéseid?

U.A.: Igen, több változás is történt, de az egész műsoromat a koromnak és a kortárs igényeknek megfelelően alakítottam át. Ami régen jól működött, mint például a hegedű lebegtetése vagy a golyók eltüntetése, ma már nem igazán illik hozzám. Jelenleg a mentálmágiára összpontosítok, ami magában foglalja a bűvészetet, de itt a gondolatátvitel varázslata a lényeg. Ezen kívül rádiózom is, hiszen Fodor János megkeresett, hogy próbáljam ki magam a médiában. Élő külföldi vendégekkel készítek interjúkat, és ezeket a beszélgetéseket igazán élvezem. Meggyőződésem, hogy minden társadalom számára gazdagító a sokszínű kultúra.