Öt évtizede, hogy Hegedűs D. Géza a Vígszínház családjának oszlopos tagja.

Szerinte a színház nem politikai arénának való, ámde fontos szerepe van abban, hogy közös gondolkodásunk színterévé váljon.

Szent Ágoston szavaira gondolva, megértem, hogy az idő bonyolult fogalom. Azt érzem, hogy belsőleg tudom, mit jelent az idő, de amikor megpróbálom kifejezni, a szavak valahogy elhalványulnak. Én is egyfajta szemlélődő állapotban létezem, folyamatos mozgásban, és tisztában vagyok azzal, hogy az idő a változás szövetét szövi. Most itt ülünk, a nap melegen süt ránk, ön mosolygós tekintettel hallgat, míg fotós barátunk izgatottan figyeli, mikor kapja el a tökéletes pillanatot. De lehet, hogy a következő másodpercben egy felhő úszik be, eltakarja a nap fényét, és minden megváltozik. Igen, 72 éves vagyok, de ez számomra nem igazán fontos, inkább mások emlékeztetnek rá. Különösen jól érzem magam, tele vagyok tervekkel és teendőkkel; éppen egy próbáról érkeztem, ahol egy új, izgalmas projekt keretein belül dolgozom, amely eddig ismeretlen számomra.

- Színészi szerep vagy rendezői kihívás?

- Színészi alkotás. Jelenleg Kincses Réka rendezővel dolgozunk a "Madame Tartuffe" című darabon, amely igazán különleges, mivel közösségi előadás formájában valósul meg. A darab címét és körvonalait már tudjuk, ám a próbafolyamat igazi varázsa abban rejlik, hogy a csodálatos kollégákkal – fiatal végzősöktől kezdve a tapasztalt színészekig, akik velem egykorúak – közösen formáljuk meg a történetet. A rendező minden próbán annyit mond, hogy "most ezt a jelenetet így képzeljük el, szabadjára engedhetitek a kreativitásotokat." A dramaturg rögzíti a próbákat kamerával, és mindent lejegyez, amit közösen improvizálunk. Mostanra eljutottunk oda, hogy a szövegkönyv már kész, és csupán finomítunk rajta. Az egész folyamatot hatalmas lelkesedéssel és vidámsággal éljük meg. Ősszel pedig izgalommal várjuk a bemutatót a Pesti Színházban.

Megdöbbentő boldogság csillog a szemében, miközben erről a tapasztalatról beszél. Sokan azt feltételeznék, hogy öt évtized elteltével a lelkesedés már alábbhagy, de ő egy élő bizonyíték arra, hogy a szenvedély sosem halványul el.

Igen, valóban, most májusban ünnepeljük azt a különleges mérföldkövet, hogy ötven éve, hogy megszereztem a diplomámat és a szerződésemet. Nagyon örömmel tapasztalom, amikor a generációk közötti határok elmosódnak, hiszen mindannyian ugyanazt a célt keressük. Ez a munka valósággal magával ragad, és számomra mindig izgalmas új kihívásokat keresni. Tavalyelőtt például részt vettem egy különleges előadásban, az „Ármány és szerelem”-ben, ahol először állhattam színpadra kamerával a kezemben. Az egyik kulcsjelenetet élőben kellett közvetítenem, figyelni arra, hogy a kép éles legyen, és a szereplők a legjobban mutassanak rajta. Tele vagyok inspiráló feladatokkal, és mikor május 1-jén a Vígmajálison megünnepeltük a színház 129. születésnapját, tudatosult bennem, hogy ennek az ünnepnek ötven éve az én pályafutásom szerves része.

- Nem tűnik ijesztőnek vagy különösnek, hogy ezt így kifejezzük?

- A színház lenti büféjébe két, íves lépcsősor vezet, amelyek falán ott vannak a Vígszínház hajdani társulati tagjainak fotói. Az ott látható kollégák kilencven százalékával egy színpadon lehettem.

Persze, megosztanál velem néhány nevet?

Kétségtelen, hogy a legnagyobbakkal való együttműködés mindig különleges élmény, és számomra ez a színházi világ igazi kincse. Kezdjük a hölgyekkel, mint Sulyok Mária, Bulla Elma, Ruttkai Éva, Tábori Nóra, Békés Rita, Schubert Éva, Szegedi Erika és Vencel Vera. Velük nem csupán a színpadon osztozhattam, hanem kincset érő tapasztalatokat is nyerhettem. De ott voltak a férfiak is, akiknek a neve szintén a színház történetének nagyjainak sorát gazdagítja: Darvasi Iván, Tomanek Nándor, Somogyvári Rudolf, Páger Antal, Benkő Gyula, Bilicsi Tivadar és Tahi Tóth László. Mindannyian nem csupán inspiráló példák voltak számomra, hanem a színházi élet szerves részévé váltak, és mellettük felnőni, partnerként együtt dolgozni igazi ajándék volt. Ezen a mára már klasszikussá vált színpadon nemcsak találkozások, hanem egy radikális változás tanúja is lehettem. A színház szemléletének, formájának, nyelvének és filozófiájának átalakulása izgalmas kihívások elé állított, és lehetőséget adott arra, hogy átéljem a művészet folyamatos megújulását.

Mire gondol éppen? Milyen gondolatok kavarognak a fejében, amikor a világ zajai körülötte elhalványulnak? Talán egy rég vágyott álom körvonalai rajzolódnak ki, vagy egy emlék felidézése hozza elő a mosolyt az arcára. Az elme szövevényei között sokféle érzés és elképzelés bujkálhat, várva, hogy felfedezzük őket.

Amikor főiskolai hallgatóként, gyakornokként beléptem a színházi világba, még azokat az előadásokat élveztem, ahol egy-két színész állt a középpontban, míg a többi karakter a háttérben bontogatta a drámai szálakat. Később azonban feltűnt a csoportszínház jelensége, amely a Képzelt riport, a 30 éves vagyok és a Kőműves Kelemen előadásokkal vette kezdetét. Megfigyelhettem, hogy számos, akkor még fiatalnak számító kolléga nehezen birkózott meg ezzel az új, csoportdinamikán alapuló színházi nyelvezettel.

Köztudott, hogy mindig különleges figyelemmel és szeretettel közelít a fiatalokhoz. Amikor Ön ide érkezett, hasonlóan fogadták a tapasztaltabb kollégák?

Természetesen! Itt egy egyedi átirat: - Igen. A Vígszínház falai között egy rejtett, szinte láthatatlan szellem él. Ha visszautazunk az időben, találkozhatunk Zeámi mesterrel, a nó-színház legendás alakjával, akinek titkos tanításait főiskolás koromban olvastam. Ő arra hívta fel a figyelmet, hogy a színház valójában egy szakmai értelemben vett igazi család. Ha a saját gyerekeid között nem találsz olyan tehetséges utódot, akit nevelhetsz, akkor érdemes örökbe fogadni egy fiatal, ígéretes gyermeket, aki körülötted futkározik, figyelve, hogyan dolgozol. Te pedig fokozatosan megosztod vele minden tudásodat és titkodat, ami a mesterségedhez tartozik. Büszkén mondhatom, hogy én is hasonló kíváncsisággal és szándékkal lettem részese a Vígszínház akkori társulatának. Különösen Várkonyi Zoltánnak köszönhetem ezt, aki a Víg igazgatójaként támogatta a pályámat, valamint mestereimnek: Horvai Istvánnak, Kapás Dezsőnek, Valló Péternek, és nem utolsósorban Marton Lászlónak. Ő volt az, aki talán a legnagyobb figyelmet szentelte a pályafutásom alakulásának ezen az idővonalon.

- Ami még hosszú ideig tart!

Nagyon érdekes, hogy öt évvel ezelőtt, amikor Zsámbéki Gábor rendező vendégszereplőként meghívott a Katona József Színházba a Lear király főszerepére, a bemutatót követően egy neves kollégám gratuláció közepette megkérdezte: „És mi következik most, Géza?” Ezért is tudom igazán értékelni, hogy a Vígszínház jelenlegi művészeti vezetőit is foglalkoztatja, milyen új felfedezések várhatnak még rám ezen az öt évtizedes, gazdag pályán, amelynek máig aktív részese, tanúja és formálója vagyok.

- Tudja már, mi a következő projekt a Madame Tartuffe mellett?

- Igen, készülök ősszel egy darabra Valló Péterrel, akinek, mint említettem, szintén sokat köszönhetek a pályámon. Remélem, decembertől Shakespeare Falstaff című előadását is láthatja majd a Vígszínház közönsége, velem a címszerepben, ezt is nagyon várom.

- A munkáján kívül is ennyire hűséges típus?

Az a helyzet, hogy a mindennapjaimban elég szoros keretek közé szorítom magam: a munkám reggeltől estig elrabolja a gondolataimat, ez foglalkoztatja a lelkemet. Hiszek abban, amit csinálok, és ennek köszönhetően a lelkesedésem sosem esik vissza. Két dolog azonban elengedhetetlen számomra: az egyik a kollégáimmal való kölcsönös bizalom, a másik pedig egy békés, alkotó légkör... Nekem ezek nélkül nehezen tudnék dolgozni. Megvan bennem az a képesség, hogy jókedvet tudjak varázsolni a környezetemben, és ebből fakadóan a próba és a játék öröme sosem fogy el. Nyitott vagyok, és kíváncsian figyelem az új színházi irányzatokat. Nemrégiben egy irodalmi portálon olvastam az irodalomterápiáról, és annyira megtetszett ez a megközelítés, mintha én magam találtam volna ki. Az eddigi pályafutásom során, valamint tanári munkám alatt mindig is arra használtam a drámai anyagokat, költeményeket és epikus műveket, hogy segítsek az embereknek.

Lett már ezzel összefüggésben visszajelzés?

- Például a Lear király után találkoztam egy nézővel, aki azt mondta, az előadásnak köszönhetően látta át a szüleivel való viszonyát. Vajda János verseiből nemrég készítettem Barcza-Horváth József nagybőgős barátommal egy estet. Ezek a művek a XIX. században születtek, de a XXI. század elején is - döbbenetes ezt mondani - teljesen elevenek, kortársi erejűek, mert az egzisztenciális, érzelmi, érzéki, társadalmi közérzetek, amelyek kikristályosodnak bennük, most is jelen valóak. De ilyen Márai Sándor Hallgatni akartam című könyvének monodráma változata is, amelyet esténként a Vígszínház stúdiószínpadán adhatok elő. Ez 1938. március 12-től - amikor Hitler bevonult Bécsbe, a Habsburgok fővárosába - az 1948. augusztus 31-ig tartó időszakot öleli fel, amikor Márai kénytelen volt elhagyni Magyarországot, mert már elviselhetetlen volt számára itt a lét, illetve lehetetlenné vált az alkotás. Ez a tíz esztendő a borzalmak tíz esztendeje volt, amikor törvényi felhatalmazással a származásuk miatt testvéreink százezreit ölték meg, elárulva az állampolgárságukban, megalázva a méltóságukban, kifosztva őket anyagilag. Az akkori magyar társadalom lelkifurdalás nélkül vette tudomásul mindezt. Ma iszonyú erővel hatnak Márai Sándor mondatai itt, a háború szomszédságában, az alapvető emberi értékeket megkérdőjelező, válságban vergődő világban.

- Ez a dolga a színháznak, felhívni ezekre a párhuzamokra a figyelmet vagy akár véleményt is mondani?

A színház lényege, hogy élő párbeszédet folytasson a saját korával, és azokat a kérdéseket vetítse elénk, amelyek a társadalom szövetében feszülnek, de sokszor kimondatlanok maradnak. Az előadás nem kínál kész válaszokat vagy életvezetési útmutatót, hanem arra hív, hogy közösen merüljünk el a gondolatok tengerében, és együtt keressük az értelmet a mindennapjainkban. A nézők a látottakat magukkal vihetik, s tovább emészthetik azokat saját életük kontextusában. Várkonyi Zoltán szellemében a valódi színház akkor válik élménnyé, ha a színpadi történések és a nézők érzései, gondolatai egy vonalra kerülnek. Az igazán sikeres előadás az, amelyben a színészek és a közönség közötti kapcsolat egy mély, közös gondolkodást teremt, lehetővé téve, hogy mindannyian a saját valóságunkat tükrözzük vissza a látottakban.

Az előbb említette a nyugodt környezet fontosságát. A Vígszínház az utóbbi években megélt egy zűrzavaros időszakot, különösen az igazgatóváltás idején. Ön hogyan élte meg ezt az időszakot?

- A színház szenvedélyes, dinamikus alkotóműhely. Ez a természete. És küzdelem is persze, hiszen minden ember magába hordozza a maga igazát, a másik emberrel való összeütközés lehetőségét, és ezt egy művészi alkotóközösségnek tudnia kell kezelni. Hogy Tábori Györgyöt idézzem: mindenki valaki. Amikor valaki ezt nem veszi tudomásul, azt egy erős, egészséges morálú közösség megtorolja. Ma a Vígszínház társulata nagy tehetségű, erős, magabiztos. A belső élete az emberi méltóság tiszteletén, a jogszerűségen és transzparencián alapul. Ugyanakkor az alkotói szelleme szabad, az előadásai sikeresek, a közönsége kitartóan támogatja, és - örömömre - egyre több színházszerető fiatal néző tölti meg a nézőteret.

- A mostani életére, sikerére vágyott az az ibrányi kisfiú Szabolcs-Szatmár megyéből?

Úgy érzem, hogy bennem mindig is hatalmas szeretetvágy élt, amit otthonról bőségesen megkaptam. Tizennégy éves koromban azonban elhagytam a szülői házat, és azóta lényegében egyedül kellett boldogulnom. Ha visszatekintek a múltra, azt veszem észre, hogy a szeretet iránti vágyom folyamatosan motivált, és ennek a vágyakozásnak az estéken a közönség szeretete adja meg a beteljesülést.

Az élete egy irodalmi mű, tele színes karakterekkel és izgalmas fordulatokkal, de mi történik, amikor a tollat félreteszi? Mivel tölti az idejét, amikor nem a szavak világában kalandozik? Talán a természetben barangol, vagy éppen egy új hobbiba merül, ami új inspirációt ad számára. Minden napja egy új fejezet, tele felfedezésekkel és élményekkel, amelyek táplálják kreatív lelkét.

A természet iránti rajongásom határtalan, és az utazás számomra nem csupán a távoli helyek felfedezését jelenti. Még egy egyszerű HÉV-út is, amikor Szentendrére tartok, képes örömet és izgalmat hozni a napomba. Minden, ami változik, lenyűgöz: az evolúció, a világ titkos rendszere, ahol minden összefonódik. Magával ragad a természet minden egyes pillanata, ahogy folyamatosan átalakul. Az évszakok váltakozása, a napszakok játéka, a lehulló levelek, és aztán a fák rügyfakadása – ez mind-mind a csodák része. Most, ahogy a fák virágba borulnak, az illatok tengerében úszva érzem, hogy a természet csodáira való tekintettel mindig van mit felfedezni.

- Tavaly ősszel találkoztunk, és akkor mesélte, hogy szeret mindent eltenni, tele a lakás a korábbi előadásokból hazavitt pici tárgyi emlékekkel. Vagy épp a díjaival, amelyekből - úgy tűnik - az elmúlt huszonöt évben szinte évente kapott egyet. Milyen érzés körbenézni otthon?

A dolgozószobám egy igazi könyvlabirintus, ahol az olvasás iránti szenvedélyem minden zugban tükröződik. Az íróasztal és a környezete tele van különféle tárgyakkal, mindegyik egy-egy emlék, egy történet, ami hozzám köt. A családtagjaim gyakran kifakadnak, hogy miért tartok meg mindent, míg ők inkább a rendet és a tisztaságot részesítenék előnyben. Ők azt mondják: „Ez csak porfogó, mit keres itt?” És tulajdonképpen igazuk van; hiszen még a vonatjegyeket és a színházjegyeket is őrzöm, mintha mindegyiknek saját élete lenne. De talán elérkezett az idő, hogy átgondoljam a gyűjteményem, és elkezdjem a szelektálást, hogy helyet csináljak az új élményeknek.

Ilyen pillanatokban szoktak megfoganni a könyvek... Ön tervez egy ilyesmit?

Persze, szívesen egyedivé teszem a szöveget! Íme egy új változat: - Bizonyos vagyok benne, hogy a cím ezt fogja viselni: "Hol rejtőzik a jegesmedve?"

- Ennek biztos van története, elárulja?

Egy gyerekkori emlék elevenedik meg bennem. Az ötvenes évek végén, amikor először léptem be Budapest varázslatos világába, apám elvitt az unokatestvéremékhez. Az izgalommal teli kisföldalatti utazás után az állatkert kapui tárultak elénk. Az augusztusi nap melegen ragyogott, a felnőttek lelkesedése pedig már előre sejtette, milyen csodák várnak ránk: tigrisek, oroszlánok, különféle madarak, elefántok, zsiráfok és végül, de nem utolsósorban a jegesmedvék. Lépésről lépésre haladtunk a látványosságok között, ketrectől ketrecig, és minden alkalommal megjegyeztem, hogy milyen szép az oroszlán, milyen aranyos a majom, de a jegesmedve iránti kíváncsiságom sosem csökkent. Aztán végre elérkeztünk ahhoz a pillanathoz: "Na, Gézukám, itt a jegesmedve!" Megálltam, és csak ennyit tudtam mondani: "Ó, csak ennyi...?" Az álmom, ami valósággá vált, de valahogy mégsem úgy, ahogy elképzeltem.