A "Tigrisháton" című írás egy izgalmas és lebilincselő kalandra hív minket. A tigrisek lenyűgöző lények, amelyek a vadonban a hatalom és az elegancia szimbólumai. A cikk betekintést nyújt a tigrisek életébe, szokásaikba és a természetvédelmi kihívásokba,

Fű a nép. Magyarország, légy óvatos! Friss írások az Élet és Irodalom legfrissebb kiadásából.

"Határozottan úgy döntöttünk, hogy sem a Tiszát, sem a DK-t nem engedjük a kormány közelébe, mivel célunk egy békepárti és nemzeti kormány létrehozása Magyarország számára" – jelentette ki a fényes tekintetű kormányzó urunk Tusványoson. Azóta a választópolgárok mintha eltűntek volna, mint szar a fűben, pedig éppen most módosította a legfőbb személy a közjogi státuszukat, ám ez láthatóan nem ébresztette fel őket.

Hogy pontosabbak legyünk, nem csupán valamiről van szó, hanem egy olyan államcsínyről, ami a legkevésbé sem titkolt módon zajlik. Kijelentve, hogy országunkban a beszélő, a legfőbb vezető, minden hatalom egyedüli és kizárólagos birtokosa, mellette senkinek sincs joga érvényesülni, hacsak nem kap erre vonatkozó parancsot. Korábban létezett egy fogalom, a népszuverenitás, amely azt hirdette, hogy az állami hatalom forrása a nép, tehát a polgárok összessége. A hatalomgyakorlás egyetlen legitim formája a népgyűlés volt, amely lehetőséget biztosított arra, hogy a közösség minden tagja közvetlenül részt vehessen a közügyek eldöntésében. Két fő módja volt ennek: az egyik a népgyűlés, amely egy kisebb, de aktívabb közösséget vonzott, a másik pedig a népszavazás, amely alig különbözött az előzőtől. Az idő múlásával azonban megjelent a közvetett népszuverenitás elve, ami lehetővé tette, hogy különféle Viktorok lépjenek színre, míg az állampolgárok fokozatosan kiszorultak a politikai döntéshozatalból, különösen a mi vidékünkön. Máshol is megfigyelhető ez a tendencia, de a világ civilizáltabb részein a helyzet mégsem ennyire drámai.

A fenti gondolatokat sokkal részletesebben és árnyaltabban is kifejthetjük, de a lényeg mégiscsak az, hogy a közvetett népszuverenitás igencsak kockázatos vállalkozás. A nép, mint a hatalom legfőbb forrása, olykor olyan figurákra bízza bizalmát, akik első pillantásra vonzóan tűnhetnek: egy lézengő lovagra, aki mögött csillogó ígéretek és vonzó szavak állnak. Csakhogy a valóság sokszor más képet fest: a látszólagos hős valójában egy ravasz csirkefogó, akinek igazi szándékait csak később, a kár már megtörtént, leplezi le a nyilvánosság. Ekkor már késő, a döntés meghozatala után a kocka el van vetve. A nép, aki hitte, hogy választása a jövőjét szolgálja, most szembesül azzal a szomorú ténnyel, hogy a lebegő ígéretek mögött valójában nem más, mint önző érdekek húzódnak. Ha a veszélyforrás mégis kikel a helyzetből, az eredményt nem a nép aratja le, hanem a lézengő lovag, aki minden hatalom és erő birtokába került. Múlt, jelen és jövő, minden, amit a közjó szolgálatába szántak, most az ő kincseskamrájában, pontosabban a bankjában landol. Mert immár nem csupán a hatalom, hanem a pénz és az anyagi javak is az ő uralma alá kerültek, ezzel pedig a nép valóságos szabadsága is a múlté lett.

John F. Kennedy 1961-es beiktatási beszédében egy emlékezetes mondatot fogalmazott meg: "Azok, akik bolond módon egy tigris hátán próbálnak hatalomra jutni, végül az állat gyomrában találhatják magukat." Úgy tűnik, Orbán Viktor is hasonló úton jár, amikor a következő évi választásokra készül. Tusnádfürdőn, saját belföldi és külföldi támogatói előtt büszkén hangoztatta, hogy a világ nagyhatalmai közül egyedül "Brüsszellel" ápol rossz viszonyt. Ez a nézőpont különösen érdekes egy európai uniós tagállam miniszterelnökétől. A másik oldalon viszont Oroszországgal láthatóan szorosabb a kapcsolata.

Ahogy egyszer a Weltwoche újságírójának kifejtette, különleges élmény volt Putyinnal találkoznia. "El lehet képzelni, mi minden fölött rendelkezik. Ön a robbanófejeket említette, de ott van a terület, a népesség és az óriási természeti erőforrások. Tehát egy valódi birodalom. Egy ember, aki egy valódi birodalom ura."[1] Érdekes szóválasztás: birodalom ura, mintha bizony minden oroszok cárjáról beszélne, és nem egy demokratikus úton megválasztott vezetőről. Tudom, tudom, de legalább a szóhasználattal ne árulta volna el magát. Hozzátette ehhez, nagyon régi bizalmas kapcsolat fűzi Putyinhoz, még a szentpétervári időkből - tehát 2000 előttről -, és lelkes szavakkal emlékezett meg az orosz államfő kivételes intellektusáról. Ez is érdekes: a politikai renoméját a szovjetek kiűzésére alapozó és azt állandóan emlegető Orbán már a kilencvenes években titokban jó viszonyt ápolt a volt KGB-tiszttel, Szobcsak polgármester tanácsadójával, majd helyettesével?

Orbán és Putyin kapcsolatának mélyebb megértése a jövő életrajzíróinak kihívása lesz. Az azonban világosan látszik, hogy az utóbbi évek során a magyar miniszterelnök álláspontja az ukrán helyzettel kapcsolatban egyre inkább összeolvad Putyin véleményével. Például 2022 áprilisában még világosan kifejezte, hogy Oroszország agresszornak számít, és akkoriban Ukrajna EU-s csatlakozását is támogatta.

Az utóbbi időszakban egyre gyakrabban kerül előtérbe Lázár János politikai aktivitása, amely mostanra intenzív szakaszba lépett. Két-három naponta felbukkan egy köztéri padon, ahol szenvedélyes beszédeket tart. Maradandó hatását Kisvárdán demonstrálta, ahol egy viszonylag szűk közönség előtt fejtette ki véleményét: "Nekem személy szerint elegem van a luxus életmódból, a repülőzésekből, a jachtozásból és mindabból, amit néhány ember ebben az országban a lehetőségeivel művel. A Fidesz nevében azt szeretnénk, hogy ezt minél előbb hagyják abba." Akkoriban sem volt teljesen világos, mit is jelent a Fidesz nevében figyelmeztetni a luxus életet élőkre, hiszen a luxus élvezőinek többsége fideszes vagy a párt közelében mozog. Ráadásul Lázár maga is ebbe a kategóriába tartozik, hiszen az urizáló luxus életmódot folytatja: lovasparkkal, kastéllyal, fácánvadászatokkal, ingatlanokkal és vidéki földbirtokokkal büszkélkedik (erről a vagyonbevallása tanúskodik).

A meghívottak véleménye erről a helyzetről érdekes kihívást jelent, hiszen mit is lehetne mondani egy olyan esetről, ahol egy politikus kettős életet él? Olyan ez, mintha azt állítanánk, hogy a nap mindig felkél. A miniszter egyik arca a közönség előtt tündököl, miközben leleplezi azokat az életformákat, amelyek között ő is felnőtt. Amint azonban elhagyja a szószéket, visszatér a kastélyába, ahol a nap végén fácánozással és lovászkodással tölti az időt, mintha csak egy másik világba lépne át. Ezzel a kettősséggel a politikai és a magánélet közötti határvonal elmosódik, ami izgalmas kérdéseket vet fel a hitelességről és az identitásról.

Kifejezni egy komoly véleményt erről a témáról nem könnyű. Nem azért, mert a jelenlévők ne lennének véleményformálók – éppen ellenkezőleg –, hanem mert a helyzet annyira nyilvánvaló, hogy szinte vitathatatlan. Ott van például az Orbán család gazdagodása, ami szembetűnő, mégis a kormányfő erről hallani sem akar. Az ország felének hányingere van ettől a látványtól, legyen szó yachtokról, Mészáros Lőrincről vagy éppen magánhelikopterekről. És nem csupán irigységből fakad ez, hanem abból a fájdalmas valóságból, hogy több százezer nyugdíjas havi jövedelme nem haladja meg a százhúszezer forintot. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a 65 év feletti korosztály számára minimum havi 140 ezer forintra lenne szükség a megélhetéshez, és jelenleg négyszázhúszezer ember kap ennél alacsonyabb nyugdíjat. Kit érdekelne Rogánné és a baráti körének a színjátéka, ha csaknem félmillió ember él méltatlan körülmények között? A kormányfő pedig olyan politikai tehetség, aki ezen a helyzeten nemcsak hogy nem tud, de nem is akar változtatni. Tizenöt éve lett volna rá lehetősége, de úgy tűnik, hogy feladta a harcot, amit talán sosem vívott meg. Csak a választási győzelem lebeg a szeme előtt. Legutóbb a Nyugdíjas Parlament Országos Egyesülete országos népszavazást indított, amelynek kérdése: "Egyetértene Ön azzal, hogy az Országgyűlés törvényt hozzon létre annak érdekében, hogy egyetlen 65 éves és idősebb magyar állampolgár jövedelme se legyen alacsonyabb a Központi Statisztikai Hivatal által évente közzétett megélhetési küszöbnél?"

Miféle kormányzás az, amelyiket tizenöt év után ilyenre kell rászorítani népszavazással? Nem érez a miniszterelnök ezzel kapcsolatban semmilyen szégyent? Nem hát. Most Dopemannel haverkodik, meg azokkal, akinek a bratyizása mondjuk száznál több szavazatot hozhat a konyhára."

Holland barátom, akit Jan néven ismernek, jogászprofesszorként dolgozik, és úgy véli, hogy a labdarúgás remek lehetőség arra, hogy a tizennyolcmilliós Hollandia tizennyolcmillió futballmenedzsere tudatosítsa magában a demokrácia és a jogállam lényegét. Könyvének megírására az aggodalom inspirálta: az emberek ösztönösen érzik, hogy akárcsak a foci világában, a tiszta működésű társadalomban is elengedhetetlen a pártatlan bíró; tudják, hogy a labdarúgásban, ugyanúgy mint a politikai színtéren, a gyengén teljesítőknek legfeljebb a kispad jut. Azt is felismerik, hogy a szabályokat, legyen szó politikáról vagy sportról, nem lehet figyelmen kívül hagyni, csak azért, mert az nem kedvező számunkra. Megértik, hogy a kezdeti kudarcokkal türelemmel kell bánni, hiszen az új edzőnek időre van szüksége ahhoz, hogy formába hozza a csapatot; és mivel a futball csapatjáték, a siker titka nem csupán egyetlen, ikonként tisztelt játékos teljesítményében rejlik. Néhány napos búslakodás után az ultrák is képesek elismerni, hogy az ellenfél jobb volt; nem árulás, ha gratulálnak egy barátjuknak, aki a rivális szurkolótáborhoz tartozik.

"Semmi sem úgy volt, ahogy tanultuk. Kevesen tudják, hogy a lakosság számarányát tekintve a magyar történelem legnagyobb véráldozatot követelő eseménye a Mongol Birodalom ellenünk indított háborúja volt. Pontosabban szólva a háború Horvátországot és Dalmáciát szintúgy érintette, tekintettel arra, hogy IV. Béla ezen területek királya is volt. És érintette, vagyis érinthette volna a kunokat is, akiket a király néhány évvel korábban hívott be az országba, de a mongolok támadását közvetlenül megelőzően, egy tragikus, nem szándékos incidens nyomán, ez az 50-75 ezer ember mégis kivonult az országból. A közemlékezet nem tartja nyilván azt az igen fontos tényt sem, hogy ez a háború, amely - kétszeresen is félrevezető módon - tatárjárás néven rögzült a köznyelvben, magyar szempontból nagyon rövid ideig tartott. Ebben a nagy bizonytalanságban felbecsülhetetlen értékűnek tűnik Bihari Dániel, Laszlovszky József és Nagy Balázs közös munkája (Tatárjárás. Magyarország élet-halál harca, 24 Extra, 2025), amely teljes nyíltsággal felvállalja, hogy valójában milyen csekély biztos ismerete van a régészetnek és a történettudománynak e korszak eseményeiről. Ebben a cikkben javarészt erre a közel 300 oldalas monográfiára támaszkodom."