Valóban boldogok ők? Így néznek ki azok az emberek, akik teljesen mentesek a félelemtől.

A félelem a túlélést biztosító ősi ösztön. Az érzést mindenki ismeri, azaz csak majdnem mindenki. Vannak ugyanis olyan emberek, akikből orvosilag igazoltan hiányzik.

A félelem nem egy kellemes érzés, de elengedhetetlen része az emberi létezésnek. Az evolúciós folyamat során kialakult, hogy ez az érzelem védelmet nyújtott számunkra, segítve túlélésünket a nehéz időkben. A félelem aktiválja az agyunkban azt a mechanizmust, amely lehetővé teszi számunkra, hogy azonnal reagáljunk: vagy megvédjük magunkat, vagy elmenekülünk a veszély elől. Így tehát, bár sokszor kellemetlen, a félelem valójában a mi szövetségesünk a kihívásokkal teli világban.

Ezt az ősi érzelmet, amely több százmillió évvel ezelőtt élt elődeink tapasztalataiból táplálkozik, mindannyian magunkban hordozzuk. Ennek részben az az oka, hogy sokakban mélyen gyökerezik a félelem a kígyóktól vagy a magasságtól. A félelem érzése az agyunk egyik kulcsfontosságú területén, az amygdalában kezdődik, amely aktiválja azokat az agyi régiókat, amelyek a harc vagy menekülés reakciójáért felelnek. Ennek következményeként stresszhormonok szabadulnak fel, ami a szív- és légzésszám emelkedéséhez, az erek összeszorulásához és az adrenalin termelésének fokozódásához vezet. Bizonyos esetekben, ha a félelem túlzottan intenzívvé válik, a test reakciója olyan drámai mértékű lehet, hogy az szinte halálos ijedelmet okozhat.

Az amigdala mellett az agy másik kulcsfontosságú területe, a hippokampusz, szintén szerepet játszik a félelemreakciókban. A mandula formájú amigdala szoros kapcsolatban áll a hippokampusszal és a prefrontális kéreggel – ezek a struktúrák jelentős szerepet töltenek be a magasabb szintű gondolkodásban. A hippokampusz segít feldolgozni és értelmezni az észlelt fenyegetéseket, hogy meghatározzuk, valós veszélyt jelent-e a szituáció vagy sem. Például, ha egy oroszlánt látunk az állatkert biztonságos kerítése mögött, az jóval kevésbé ijesztő, mint ha ugyanezt az állatot az afrikai szavannán, egy ugrásnyira látnánk.

A legtöbb ember általában három szakaszban tapasztalja meg a félelmet: megtorpanás (egy reakció, amely evolúciós történetünkben gyökerezik, hogy elrejtsen bennünket a ragadozók elől), futás (az ösztön, hogy eltávolodjunk a veszélytől), és harc (amikor nincs mód a távolodásra). A félelem automatikus, vagyis nem lehet nem érezni. Viszont az, hogy ki milyen mértékben tapasztalja meg, és mennyi erőt talál annak leküzdésére, már egyénfüggő. A félelem tehát az emberiség közös érzelme, a túlélés záloga, azonban léteznek olyan emberek is, akik nem ismerik ezt az érzést. Ez egy igen ritka abnormális állapot, ami valamilyen betegség vagy olyan baleset, műtét következménye, ami a félelemreakciókhoz kapcsolódó agyi áramköröket érintette.

A ZME Science korábban három figyelemre méltó esetet tárt fel, amelyek közül az egyik Jordy Cernik története. A brit férfi 2013-ban kezdett ejtőernyőzni, ám meglepődve tapasztalta, hogy az élmény egyáltalán nem váltott ki belőle izgalmat. Azóta számos veszélyes mutatványt kipróbált, de mindegyiket eseménytelennek találta. Cernik életében azonban nem minden a szórakozásról szólt; 2005-ben Cushin-szindrómával diagnosztizálták, ami súlyos egészségügyi kihívásokat hozott magával. A betegség következtében megműtötték, és eltávolították a mellékveséit, ami drámai hatással volt a testének működésére. Az eljárás egyik következménye, hogy testében nem termelődik adrenalin, amely normál esetben fájdalomcsillapítóként működik. Így még a legkisebb sérülés is rendkívül fájdalmas élmény lehet számára. Cernik nem csupán a félelem ismeretének híján van, hanem szinte minden izgalmas érzelem elkerüli őt, ami komoly kihívást jelent a motiváció fenntartásában.

Iowai kutatók egy különleges esetet vizsgáltak, amelyben egy amigdala-károsodásban szenvedő nő szerepelt. Nálánál kalcium-lerakódások kialakulása okozott változásokat az érintett agyi területen, ami a félelemérzet csökkenéséhez vezetett. A kutatók rendkívüli kísérleteknek vetették alá a nőt: élő kígyókkal és pókokkal találkozott, részt vett egy kísértetház-túrán, valamint ijesztő filmekből készült klipeket is nézett. Az eredmények alapján a 44 éves nő "többször is bizonyította, hogy nem mutat félelemre utaló jeleket, és a félelem élménye számára szinte teljesen hiányzott".

Bár a hölgy határozottan állította, hogy "utálja" a kígyókat, és mindent megtesz annak érdekében, hogy elkerülje őket, amikor egy egzotikus állatkereskedésbe látogatott, meglepő módon több mint három percig tartotta a kezében az egyik hüllőt. Miközben a kígyó pikkelyét simogatta, figyelmesen követte mozgását, és még a nyelvét is megérintette, ahogy az állat átsiklott a tenyerén. Többször is érdeklődött, hogy megérintheti-e a bolt egyik nagyobb kígyóját, annak ellenére, hogy az eladó figyelmeztette a veszélyekre és a lehetséges harapásra. Amikor arról kérdezték, miért akarja megérinteni azt, ami potenciálisan veszélyes, és amit állítása szerint gyűlöl, a nő csak annyit mondott, hogy a "kíváncsiság" teljesen elragadta.

Halloween idején a kutatók elvitték egy "kísértetházba", amit kifejezetten úgy terveztek, hogy hátborzongató jelenetekkel, ijesztő és hangos zenével és szörnyeknek, szellemeknek vagy gyilkosoknak öltözött emberekkel keltsen félelmet. Kísérleti alanyukhoz csatlakozott egy öt fős, nőkből álló csoport. A félelmet nem ismerő nő önként vezette át a csoportot a kísértetjárta házon, a habozás jeleit sem mutatva. Amikor a szörnyek kiugrottak, mindig nevetett, odament hozzájuk és beszélt nekik, sőt, az egyik alkalommal még meg is ijesztette az egyiket.

Az ijesztő filmklipek is ellenkező hatást váltottak ki nála, mint egy átlagembernél. A nő nem reagált félelemmel, viszont izgalmasnak és szórakoztatónak találta a filmeket. A kutatók által kiválasztott 10 különböző félelmet keltő film célja különféle érzelmek kiváltása volt, beleértve az undort, a haragot, a szomorúságot, a boldogságot és a meglepetést. A nő érezte mindezeket, kivéve a félelmet. A kutatók szerint az eredmények alátámasztják azt a következtetést, hogy az amigdala döntő szerepet játszik a félelem kiváltásában, és a hiánya kizárja ennek az érzelemnek a megtapasztalását.

A 28 éves Jody Smith valóban a bátorság megtestesítője. Ő egy rendkívüli agyműtéten esett át, amelynek célja a súlyos epilepsziájának kezelése volt. A beavatkozás során nem csupán az amigdala egyes részeivel végeztek, hanem a halántéklebenyt és a hippokampuszt is eltávolították. Mielőtt a műtétre sor került volna, Jody gyakran küzdött pánik- és szorongásos rohamokkal, amelyek hátterében múltbéli traumái álltak. Két héttel a beavatkozás után azonban már nem tapasztalt pánikrohamokat, és felfedezte saját bátorságát. Azonban ez a bátorság nem mentes a komplexitástól. Jody elmondta, hogy továbbra is képes felmérni a potenciális fenyegetéseket és tisztában van azzal, mi árthat neki. Az érzései azonban megváltoztak: már nem reagál a testének harcolj vagy menekülj reflexére.

Miközben Newark vibráló utcáin sétált, Smith egy váratlan helyzetbe került: egy csapat, a külsejük alapján nem túl barátságos férfiakkal találta szembe magát. Ám ahelyett, hogy pánikba esett volna, vagy elmenekült volna, ahogy korábban tette volna, nyugodt léptekkel haladt el mellettük. A férfiak, meglepődve a nő határozott jelenlététől, végül békén hagyták őt. "Úgy tűnik, a félelem hiánya meglepte őket" - jegyezte meg a nő, miközben folytatta útját.

Bár a nem létező félelemreakció veszélyesnek hangzik, ma már modern társadalomban élünk, ahol a legtöbb fenyegetés és veszély, amellyel az embereknek szembe kellett nézniük, nem része a környezetnek. Valójában vitatkozhatnánk azzal, hogy néhány félelmetes reakciónk, amely megmenthette az életünket barlanglakó korunkban, valóban hasznos-e vagy inkább fogyatékosság a mai társadalomban. Az irracionális félelmek ugyanis táplálják a szorongást, a fóbiákat, a rögeszmés-kényszeres rendellenességeket és a depressziót.