Sztriptízbárok és fiákerek, magyar lángos illata: Bécs, a magyarok otthona.

Bécs egyszerre hordoz magában egyfajta kispolgári slamposságot és a nagyvilági élet irigylésre méltó vonzerejét. Ez a város a Nyugat kapujaként funkcionál, miközben a civilizáció határán is áll. Az örök ellentét szimbóluma, mégis mélyen belénk ivódott, elválaszthatatlan része kollektív nemzeti és monarchikus tudatunknak, még száz évvel a Monarchia felbomlása után is. Ez a mi "bezzeg Bécsünk", ahová pornóújságért és művészeti kiállításokért járunk, ahol rendezett utcák várnak ránk, és mazochista módon idézzük Metternich szavait: "a Balkán a Rennwegnél kezdődik". A magyarok számára mindig is az elsődleges emigrációs célpont volt Bécs, a Kun Bélát követő '56-os forradalmárokig és azon túl is.

Valószínűleg nincs még egy idegen főváros, amely ennyire a magunkénak érezhető. Az egész vidék, a csehektől a szerbekig és a törökökig, mindig is sokszínű volt, még akkor is, amikor a múlt század elején izgatottan törekedtek a németesedésre. Mindez menthetetlenül multikulturális maradt, tökéletesen ötvözve a grandiózusságot a provinciális bájjal, így még ha soha nem is jártunk ott, az érzés, hogy otthon vagyunk, mindvégig velünk marad.

Az ember két koffert szorongatva, magabiztosan pillant a körülötte ólálkodó Trägerekre, vagyis a hordárokra, majd elindul az előcsarnok irányába. Nem szükséges hangsúlyozni: a magabiztos fellépés elengedhetetlen, hiszen a Westbahnhofra való megérkezés úgy kell, hogy történjen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ezt követően az utas balra, a második ablaknál beváltja a szerény kis valutáját, és most már schillinggel a zsebében nézelődik Bécs kapujában. Ez a részletes útmutató 1969-ből származik az Új Élet című lapból, ám akkoriban ez még messze nem volt mindenkinek elérhető lehetőség.

Ha a turisták számára létezik olyan fogalom, mint a "Bécs-tekintet", a magyarok esetében ez hatványozottan igaz. A Fortepan archívumában fellelhető, Bécsben készült magyar amatőr fényképek a két világháború közötti időszaktól egészen az államszocializmus végéig számos állandó motívumot tükröznek. Az örök klasszikusok, mint a Stephanskirche és Schönbrunn, a Ringen át a Práter óriáskerekéig terjedő kötelező látnivalók évtizedeken keresztül bukkannak fel, miközben a város képe fokozatosan vált a fekete-fehérből színes valósággá. A templom kupolája fölötti Zeppelin helyett a hosszú expozícióval készült utcai fények dominálnak, míg a Pesten csak ritkán fellelhető neonreklámok a magyar látogatók új kedvenc témáivá válnak. A Kärntner Strasse Cinzano- és Martini-hirdetései pedig a Nyugat csábító ígéretét képviselik.

"Ha az ember úgy utazik, hogy nincsen semmi dolga, akkor utazzon Bécsbe. Bécs az egyetlen nagyváros, ahol sokáig lehet semmit nem csinálni, anélkül, hogy belefáradna az ember. Itt valahogy meg van szervezve a semmittevés" - írta a húszas évek közepén a várost a sajátjának érző Márai.

Szerinte Bécs olyan, mint egy nosztalgikus álom, amelyben a múlt és a jelen furcsa táncot jár. A levegő néha nehéz, mintha a város régi titkai súlyát cipelné. Mégis, egy bécsi séta mindig megnyugtató: az emberek itt nem sietnek, még a helybeliek is lassan élvezik az életet. Bécs különlegessége, hogy az idegenek is könnyedén a város részévé válnak. "Leül a kávéház teraszán, és másfél óra elteltével már idegenekkel diskurál a legfrissebb pletykákról, amelyeket Mayer dr. írt a Müller dr.-ról az esti lapban. A legmeglepőbb pedig az, hogy ebben a beszélgetésben valami személyes is van számára."

Hogy ez a meghittség mennyire a közös császári főváros, a mindig is jelentős magyar jelenlét, a kulturális közelség eredménye, kávéházi téma lehet, de az is benne lehet a dologban, hogy Bécs minden nagyravágyása, modernizmusa, a Gründerzeit nagyszabású városalakítása ellenére valahogy befogadható maradt sokak szemében.

Robert Musil K. u. K.-ra utaló megjegyzése nyomán elmondhatjuk, hogy "ott, Kákániában is tapasztalható volt egyfajta dinamika, bár nem túlzottan intenzív. Természetesen az utcákon néhány autó is feltűnt, de a forgalom nem volt túlzottan élénk! [...] A főváros mérete valamivel elmaradt a világ legnagyobb metropoliszaitól, noha azért jóval nagyobb volt, mint egy átlagos nagyváros."

Az államszocializmus éveiből kilépve Bécs a keleti látogatók számára a Nyugat szimbólumává vált, ám érdekes módon a Kleinbürger-ideál még mindig erősen él a köztudatban. Szilágyi Domokos, amikor a hetvenes évek közepén Kolozsvárról érkezett, a várost a kispolgárok fővárosának titulálta, hangsúlyozva, hogy este kilenckor szinte teljesen elnéptelenedik. "Magányos felfedezőútra indultam a Kispolgárok Városában. Mert Bécs valóban az. (...) Sok kutya, de alig néhány gyerek."

Bár az utazási korlátozások következtében Bécs sokak számára a képzelet csillogó metropoliszává vált, ez a különös ismerős-idegenség már a szocializmuskori magyar sajtóban is megjelent. "Bécs a legidegenebb európai számára ismerős város. Gyermekként olvastunk róla, láttuk a filmvásznon, nagyapáink meséltek a csodáiról. Közünk van a kulturális örökségéhez, a zene világához, hallottunk a múzeumairól és kastélyairól, a kék Duna és a valcer lágy dallamai pedig már régóta a miénk. Persze, mindez egészen más, ha személyesen tapasztaljuk. Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia fényűző császári központja ma egy modern, semleges kis ország pezsgő fővárosává vált."

Ez a semlegesség számos jelentéssel bírt. Az 1955-ben aláírt osztrák államszerződés hivatalosan is elismerte Ausztria szuverenitását, lehetővé téve a szovjet csapatok kivonulását az országból. Ugyanakkor a politikai feltételek között szerepelt a NATO-tól való távolmaradás és egy különleges, köztes státusz fenntartása. Ebből számos következmény származott, a bel- és külpolitikától kezdve egészen addig, hogy Bécs ENSZ-várossá avanzsálódott. Külön érdekesség, hogy három évvel a magyar forradalom leverése után Bécs adott otthont a szovjet támogatással megrendezett Világifjúsági Találkozónak. Az 1959-es bécsi VIT képei egyaránt tükrözik a Nyugat felé irányuló szocialista antiimperialista propagandát és a szovjetellenes ellenpropaganda elemeit: a hivatalos küldöttségek ünnepélyes felvonulását és a sarló-kalapácsos vörös polipot ábrázoló utcai plakátokat.

Az államszocializmus idején Bécsben megjelenő magyar sajtóanyagok zöme nem a politikai nagyszínpad eseményeit taglalta, hanem inkább a közvetlen környezet és a nyugati életformák iránti mindennapi csodálkozásról számolt be – természetesen a megszokott társadalomkritikai elemekkel fűszerezve.

A bécsi belváros egy különös atmoszférát áraszt, ahol az "ódon történelmi múlt" és az "amerikanizált dinamizmus" keveredik – olvasható a hetvenes évek végének írásaiban, amely egyfajta kritikát fogalmaz meg a kapitalizmus természetéről. "Számos vonzó dologgal találkozunk, és nem véletlen, hogy célul tűztük ki, hogy elérjük ezt az országot életszínvonalban, mint legközelebbi kapitalista szomszédunkat és versenytársunkat. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg az illúziókról sem" – emeli ki a Népszava riportere, miközben a súlyos társadalmi egyenlőtlenségekre hívja fel a figyelmet.

És mégis, a "mikor érjük utol Ausztriát" örök klasszikusa a szocializmusban ugyanúgy napirenden volt, mint anno a millennium idején, vagy majd a rendszerváltás utáni politikai nyelvben. "Utol kell érni rendben, tisztaságban, idegenforgalmi ötletekben, az utazás körülményeinek kulturáltságában.... Egyébként még a belvárosunk csillogásában is utolérhetnénk: se a villanykörte, se a huzal nem kapitalista monopólium" - írta a Népszava.

A Kärntner Strasse üzletei a kis költségvetésű magyar látogatók számára csupán távoli álomképként tűntek fel a hazai riportokban. A főként amerikai turisták számára fenntartott fiákereket is csupán kívülről lehetett csodálni, ahogy a bécsi kávé élvezetéről is lebeszéltek mindenkit, kijelentve, hogy nemcsak erősen koffeines, hanem borsos áron kínálják.

Ehhez képest igazi felüdülés volt a magyaros lángos, amit a Mariahilferen, a Gerngross áruház bejáratánál kínáltak. "Ungarischer Langosch, 5 Schilling! Igazi magyar, valódi hazai, még az égett olaj szaga is egyedülálló élmény a bécsi belvárosi áruház küszöbén" - tette hozzá a Dolgozók Lapja.

A hivatalos sajtó is elismerte, hogy a Hegyeshalmon túli magyarok számára a bolti kínálat az egyik legfőbb vonzerő. A miniboltban mindent megtalálhatunk az angol Gillette borotvakészülékektől kezdve az amerikai farmernadrágokon át az osztrák prémium gyapjútermékekig. Az utcai automaták, amelyek párhuzamosan terjedtek el Magyarországon is (erről bővebben ebben az összeállításban írtunk), szintén izgalmas látnivalónak számítanak. Különösen figyelemreméltóak a sűrűn felállított selyemharisnya-automaták, amelyek rendkívül praktikus megoldást kínálnak a vásárlóknak.

Bécsben a magyarok először találkoztak a város vibráló graffitijeivel, az aszfaltfestmények színes világával és az utcazenészek varázslatos dallamaival. "Ez a kedves trend mostanra elérte Budapestet is. Talán jövőre már a Váci utcában is feltűnik" - osztotta meg az osztrák fővárosból érkező tudósításában a Somogyi Néplap újságírója. Még inkább meglepő volt, hogy Bécsben az újságokat a szocialista lopáskultúra felfogásából nézve, szinte önkéntes alapon lehetett megvásárolni az utcai postabódékban - "a becsületes osztrákok pedig gond nélkül bedobják a két schillinget az újságért."

Azonban sokakat inkább a szexipar friss trendjei vonzottak. Pár apró schillingért nonstop pornómozik, félmeztelen képekkel reklámozott szendvicsezők, valamint sztriptízbárok vártak a belváros szívében és a Práter zöldjében – utóbbi helyszín bejáratát éppen egy Vasarely által inspirált dekoráció díszítette, amely még inkább fokozta a szexshow varázsát.

A Práter mai szemmel ugyan inkább kultúrtörténeti érdekesség mustárral és currywursttal, mint Duna menti mini-Disneyland, de a Bécsbe utazók többségének a képek tanúsága szerint kihagyhatatlan attrakció volt. A Riesenradról készült magyar fotók végigforognak a XX. századon. "Hogy mit eszik ezen ez a rengeteg ember, aki még este tíz óra felé is itt bolyong? [...] Igaz, rengeteg itt az aránylag olcsó kifőzde, talponálló, kajázó, meg a játékbarlang, lövölde, sztriptízbár, ahol az embernek nincs állandó félelemérzéke, de a nagy többség mégsem ezeket csodálja. A hatvanegy méter magas óriáskerék - amely már több mint százéves - se nagy cikk, a bámészkodók tömege a szörnyek előtt áll" - fitymált az Új Ifjúság szerzője.

A hetvenes-nyolcvanas évek bécsi magyar élményeit a klasszikus idegenforgalmi látnivalók mellett az újfajta fogyasztási élmények és a Nyugatra vágyó szocialista állampolgárok flâneurjei formálták. Az újságárusok és zöldségesek standjain bőség uralkodott, míg a reklámok és autószalonok színes kavalkádja várta a látogatókat. A korszak jellemzői között ott voltak az Impulse kozmetikumok és a német termékkatalógusok, melyek egy új világ kapuját nyitották meg. A nyolcvanas évektől kezdődően pedig a walkman, Grundig és Gorenje termékek váltak a magyar bevásárlóturizmus szimbólumaivá, amelyeket a nagyüzemi szinten népszerűsítő krokik és kabarétréfák is gyakran megénekelték.

"A Budapest és Bécs közötti út leginkább egy mérleghintára hasonlít, reggel kifelé, este befelé özönlenek a magyar járművek. Jól észrevehető a különbség, a hajnaltájt még délceg Ladák, Skodák és Trabantok délutánra megsüllyednek, némelyik mozgó bástyává alakul a tetőcsomagtartóra spárgázott mélyhűtőláda révén" - írta a Magyar Rendőr.

A magyar turisták körében egyre népszerűbbé vált a Mariahilfer Strasse alján található üzletek különös világa, ahol egymást túllicitáló ügynökök várják a buszról érkező honfitársakat. Ők is magyarok lehetnek, vagy legalábbis valaha azok voltak. Fiatal és középkorú férfiak lelkesen nyújtják át az ember kezébe a "Szervusz", a "Kék Balaton", a "Piroska", a "Budapest" és számos más, hazai ízeket idéző butik, üzlet névjegykártyáját. „Ide jöjjön! Itt minden szebb, jobb és udvariasabb... Itt olcsóbb!” – hirdetik. Ráadásul nálunk magyarul is beszélnek!

A cikkben hivatkozott újságcikkeket az Arcanum Újságok platformján keresztül elemeztük.

Képszerkesztő: Virágvölgyi István. A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai partnerségének keretein belül jön létre. Az eredeti cikk elérhető ezen a linken.