Szirtes Tamás szívhez szóló vallomása egyedülálló betekintést nyújt az életének mélyebb rétegeibe. Őszinte és nyitott szavakkal osztja meg gondolatait, érzéseit, és tapasztalatait, amelyek formálták őt, mint művészt és embert. Számomra a legmeghatározóbb

Friss hír érkezett: a hatóság bejelentette F. János kilétét, aki Till Tamás gyilkosa.

Húsz éve vette át a Madách Színház vezetését. Mi motiválta őt, hogy éppen ezt a kihívást válassza?

- A rendezők életében el szokott jönni egy olyan pillanat, amikor szívesen gondolkoznak nagyobb léptékben, mint egy darab. Én a Madách Színházat azóta imádtam, hogy 1972-ben beléptem ide. Az első perctől kezdve bálványozva szerettem ezt a hallatlanul művelt, igényes, irodalom és kultúra iránt mélyen elkötelezett színházat, amely tele volt nagyon jelentős személyekkel. Úgy éreztem, hogy ha az ember színházzal akar foglalkozni, akkor nincs jobb hely, mint ez.

Az igazgatóvá válásod szoros kapcsolatban áll a zenés színház irányába tett lépésekkel. Ez a váltás a körülmények szükségszerűsége volt, vagy inkább a saját ambícióid formálták ezt az irányt?

- Egybe esett a kettő. Azóta, hogy először láttam a Macskákat, és megtapasztaltam, milyen a zenés színház, ezzel akartam foglalkozni. Engem a színházban mindig a teljesség érdekel, amikor a színházcsinálás valamennyi eszközét tudom használni, azaz a látványt, az irodalmat, ami az alapanyag és a zenét. Az igazgatói kinevezésem előtti években a színház prózai repertoárja nem volt valami kiemelkedő, nagyon jó színészeink voltak, de már nem a nagy generáció dolgozott itt, a budapesti színházi versenyben nem álltunk jól. Ennek ellenére a mai napig tudom, hogy sok kollégámat megbántottam ezzel az irányváltással, de lényegesen több kollégámnak lehetőséget biztosítottam.

A folyamat, ahogy már korábban említetted, a Macskákkal indult el. Mennyire voltak a kollégák fogékonyak az új műfaj iránt?

- Amikor 1983-ban a Macskákat bemutattuk, azokat a különleges embereket, akik énekelnek, táncolnak és játszanak, feladat volt összeszedni. Ehhez kellett Seregi László (a darab koreográfusa - a szerk.) zsenialitása is, illetve nagy elköteleződés egy prózai színház és társulat részéről, hogy meg akarja tanulni és ki akarja próbálni ezt a műfajt. Egyébként a színházban mindig ott húzódik a határ, hogy játszom-e az adott darabban vagy nem. Akik a Macskákban benne voltak, például Almási Éva, Haumann Péter Gyabronka József, Hűvösvölgyi Ildikó, Cseke Péter és még sorolhatnám, ifjú titánok voltak, fizikai erejük teljében, nekik nem esett nehezükre a zenés színház nagyon komoly fizikai megpróbáltatása. Seregi László pedig jó szóval és korbáccsal, - olykor ezt egy mondaton belül - rávett mindannyiunkat arra, hogy a fájdalmat leküzdve jussunk el arra a pontra, amikor az emberi teljesítésnek új minősége történik meg.

- Hogyan kapta meg ezt a lehetőséget a színház?

A nyolcvanas évek elején egy amerikai film, a "Menekülés a győzelembe" forgott, amelyben olyan későbbi neves angol színészek is szerepeltek, mint Tim Pigott-Smith és Daniel Massey. Ők ellátogattak a "Sok hűhó semmiért" című előadásomra, amelyben Almási Éva és Haumann Péter játszottak. Nagy örömömre szolgált, hogy a teljesítményünk lenyűgözte őket; látták, hogy mélyen elkötelezettek vagyunk Shakespeare munkássága iránt, és jól értjük a darabot. Ebből a találkozóból szoros barátság szövődött, és később arra kértem őket, hogy írjanak ajánlást Andrew Lloyd Webbernek.

- Nehéz folyamat volt?

Webber már akkorra sikeres művész volt, de pályafutása kezdeti szakaszában járt. A West End egyik apró házában működött az irodája, ahol a cégvezetője fogadott engem. Elmondtam neki, hogy mi szeretnénk életre kelteni a Macskákat. Kicsit gyanakodva méregetett, nem igazán értette, hogy ezek a kecskepásztorok mit is akarnak tőle. Akkoriban a szocializmus még erőteljesen jelen volt, és egy útlevél megszerzése, valamint az országból való kijutás igazi kihívást jelentett.

- Valahogy mégis sikerült őt meggyőzniük.

- A cégvezetője feltett pár keresztkérdést. Szerette volna tudni, hogy mennyi zenés előadást játszunk, mire én felsoroltam híres magyar zenés darabokat olyan magabiztossággal, mintha neki is ismernie kellene ezeket. Majd rátért a színházjegy árára, hiszen ezzel be lehet lőni egy színház méretét, jövedelmezőségét, ő meg üzletember volt, fontosak voltak neki a számok. Ebben az időszakban Magyarországon 70 forint volt egy színházjegy, ami egy fontnak felelt meg. Arra gondoltam, hogy ha én kimondom, hogy egy font, akkor kipofoznak az épületből. Vettem egy nagy lélegzetet és azt mondtam, két font, de ennél többet nem mertem, mert a százszázalékos jegyáremelkedést valahogy még itthon is el kellett intézni. Ő nagyon kedvesen hallgatott, majd óvatosan annyit kérdezett, hogy biztos, hogy a színházjegyről beszélek-e.

- Nem éppen a legbátorítóbb...

- Ekkor azt éreztem, hogy nem áll jól a szénám. Tudni akarta azt is, hogy milyen alakú a Madách Színház nézőtere, hagyományos vagy amfiteátrum, azaz kör alaprajzú. Ők egy utóbbiban játszották a darabot Londonban, de mint kiderült, Andrew és a rendező között e tekintetben vita volt. Nem értettek egyet abban, hogy hagyományos színházban tud-e működni a darab. Webber úgy gondolta, igen. Ám valószínű, a végső lökést az adta meg, hogy - és ezt Andrew el is mondta egy interjúban később - hitt abban, hogy a Macskák bemutatója a vasfüggöny mögött nagyobb csapást mér a szocializmusra, mint egy NATO-hadosztály. Hogy az alapkérdésben igaza lett-e nem tudom, de a Macskák hatása óriási volt, az emberek egy szabad világ üzenetét érezték benne. Amikor 2004-ben az a csodálatos lehetőség megadatott, hogy vezethetem ezt a színházat, ide akartam visszanyúlni.

Webber nem csupán a Macskákkal teremtett lehetőségeket. Jól emlékszem, hogy itt zajlott a Volt egyszer egy csapat című produkció világpremierje is?

Egy igazán különleges esemény zajlott le, amikor megkaptuk a lehetőséget, hogy átdolgozzuk a művét. Az eredeti darab, a Beautiful Game, az ír polgárháború sötét időszakában játszódik, amikor az IRA robbantásai London kocsmáit célozták meg. Ez a történet nem csupán drámai, hanem kíméletlenül bemutatja, hogyan válik egy ország ideológiai nézeteltérések áldozatává. A darab kemény és erőteljes, de hiányzott belőle az a varázslat, amit a Macskák vagy a Fantom nyújtott. Emlékszem, amikor meglátogattam őt, felvetette a kérdést, hogy mit tennék, ha szabad kezet kapnék. Ahogy beszéltem, láttam az arcán a kíváncsiságot, a gondolkodás mélységét, miközben ő keveset szólt. Ben Elton, a szerzőtársa, viszont nem osztotta a lelkesedésemet. Végül azonban Andrew kijelentette: "Csináljatok, amit szeretnétek!" Ez valóban mérföldkő volt, hiszen a színházi szövegek szent írásnak számítanak, amelyeken nem szabad változtatni. Andrew heteken át velünk dolgozott, és ez hatalmas élmény volt. Később, amikor a 60. születésnapjára szervezett koncertet rendeztük a MÜPA-ban, a felesége megosztotta velem, hogy Andrew úgy érzi, csak Budapesten értik igazán. Talán azért, mert mi nem csupán zenés színpadi íróként tekintünk rá, hanem mint egy valódi drámaíróra, aki mélyebb rétegeket tud megjeleníteni a munkáiban.

Nemrégiben egy különleges találkozón vettem részt, ahol Bryan Adams-szel, a legendás rockzenésszel találkozhattam. Ő nemcsak a zenéjéről ismert, hanem a híres "Pretty Woman" dal egyik szerzője is. A koncertje fergeteges élmény volt! Az előadás során Bryan hihetetlen energiát sugárzott, és a közönség minden egyes számnál együtt énekelt vele. Az érzelmek és a zene tökéletes harmóniáját hozta létre, ami mindenkit magával ragadott. Fantasztikus volt látni, ahogy a dalok életre kelnek a színpadon!

- Személyesen most ismertem meg, nagyon érdekes volt a találkozás. A két Viviant alakító színésznővel, Arany Tímeával és Zámbó Brigittával látogattuk meg. Még ennyi idő után is rá tudok csodálkozni a színpad mágikus erejére, mert a színfalak mögött kicsit törődött, fáradtnak tűnő 50-es, 60-as úr fogadott minket, aki nagyon kedves volt, de közben arra gondoltam, hogy úristen, húszezer ember várja kint az MVM-ben, de ebből legfeljebb mesedélután lesz, nem rockkoncert. Ám ahogy belépett a színpadra, elájultam. Titán volt, olyan erejű, kisugárzású gigász, aki egy kétórás koncert egyetlen másodpercéig sem állt meg, hatalmas odaadással, erővel játszott.

A kortárs megoldások mellett önök mindig tisztelettel adóznak a múltnak. A szalon Tolnay Klári nevét viseli, míg az öltözők falain azoknak a nevei olvashatók, akik már eltávoztak közülünk.

- Rettentő fontosnak tartom, hogy aki olyan szerencsés helyzetben van, hogy a mi szakmánkban részt vehet, az mindig legyen annak tudatában, hogy ő egy folyamatnak egy pillanata. A magyar színészet vonata nagyon régen elindult, és reméljük az idők végezetéig megy előre, nekünk pedig szerencsénk van ezen a vonaton egy időt eltölteni, de a vonaton előttünk is utaztak és utánunk is fognak.

Milyen élmény volt együtt dolgozni olyan monumentális személyiségekkel, mint amilyen Psota Irén? Az ő jelenléte és művészi kiválósága inspiráló erőt sugárzott, amely minden egyes közös projekt során érezhető volt. Olyan szintű szakmai alázat és elkötelezettség jellemezte, ami nemcsak a munkát, hanem a közös pillanatokat is különlegessé tette. Minden találkozás egy új lehetőséget jelentett a tanulásra és a fejlődésre, hiszen egy ilyen nagyformátumú művész mellett felnőni igazi megtiszteltetés volt.

Irén egyszer, még a prózai színházi korszak fénykorában, magához invitált az öltözőjébe. Ott, a falak között, megosztotta velem a titkát: "Nekem Vámos Laci volt a mindent jelentő támaszom, de ő most távol van, így mostantól neked kell gondoskodnod rólam." E szavakkal egy új szerepbe léptem: ő lett a múzsám, én pedig az ő hűséges gondnoka. Ez hatalmas megtiszteltetés volt számomra, és elhatároztam, hogy mindent megteszek, amit csak tudok. Születésnapjait ünnepeltük, estéket szerveztem neki, és igyekeztem minden pillanatban megérteni és támogatni őt.

Tolnay Klárival való együttműködése során egy igazán lenyűgöző és sokoldalú művészt ismerhetett meg. Klári nemcsak a színpadon, hanem a magánéletben is rendkívül inspiráló személyiség volt. Színészi tehetsége mellett egyedi stílusa és karizmatikus megjelenése mindig magával ragadta a közönséget. Munkatársai számára kedves, segítőkész és barátságos emberként maradt meg, aki mindig készen állt arra, hogy támogassa kollégáit. Az őszinte szenvedélye a színészet iránt és az a képessége, hogy a legkülönfélébb szerepeket hitelesen alakítsa, igazi legendává tette őt a színházi világban.

- Az utolsó darabját én rendeztem a Madách Kamarában. Egy kedves vígjáték volt Sinkovits Imrével közösen, Társasjáték New Yorkban volt a címe. Feltűnő volt, a közönség szeretete. Olyan teljes odaadással imádták Klárit, hogy lehetett érezni, hogy ha ő bejön a színpadra, a nézők elolvadnak. Mindegy, mit csinált, csak beszéljen, csak játsszon. Rettentő klassz ember volt.

- Hatalmas az ön színházi életműve, rendezőként is, igazgatóként. Itt az irodájában is akad némi ízelítő belőle. Szokott a plakátokon túl is megőrizni relikviákat?

Ennek a hivatásnak a varázsa és egyben keserűsége is abban rejlik, hogy minden egyes pillanat egyedi és megismételhetetlen. Amint véget ér, magával ragadja a pillanat varázsát is. Éppen a múlandóság adja meg az igazi értelmét, és ezt a gondolatot teljes szívemből el tudtam fogadni.

- Van szíve csücske?

Az utóbbi két évtized zenés színházi művei különösen közel állnak a szívemhez, de Az Operaház fantomjának utolsó húsz perce egyszerűen lenyűgöző. Különösen az a szokásom, hogy rendszeresen visszatérek, csak azért, hogy megcsodálhassam ezt a részt, hiszen a dráma, a zene, a szenvedély és a színészi jelenlét olyan harmonikus egyveleget alkot, amely a zenés színház egyik legkiemelkedőbb pillanata.

- Ha már csúcspont, nemsokára az ön életében is jön egy újabb, januárban ünnepli a nyolcvanadik születésnapját. Készül rá?

- Inkább mélyen eltitkolom, azon a napon elbujdosom (nevet).