Szálinger Balázs költő a görgői kastély csendes zugában egy kanapén pihenő lányra bukkant.

Petőfi Sándor 1845 tavaszán felfedezőútra indult a Felvidékre, és ennek nyomán született az Úti jegyzetek című prózai műve. Most, a mi kortárs költőnk, Szálinger Balázs is nekivágott egy hasonló kalandnak, amely Pesttől Aszódon át Kassáig, Eperjesen, Sáros váron, Lőcsén, Késmárkon, Iglón, Veszverésen, Rozsnyón, Pelsőcön, Aggteleken, Rimaszombaton, Gömörön, Kisfaludon, Várgedén, Salgói várnál, Somoskőn, Füleken, Losoncon, Balassagyarmaton, Vácott, egészen Pest körútjáig ível. 2024 nyarán és őszén a költő saját szempontjából írta meg tapasztalatait, élményeit, melyekből egy izgalmas kötet született. Íme, egy részlet a kötet egyik fejezetéből, címe: Matiné.

Macska a szemközti ház ereszén, fájdalmasan nyávog. Erősen világosodik, kelet felé már piros az ég, kellemes kánikulai hajnal, a Festetics-kastély tornyának keleti oldala enyhe bíborban.

Miskolc, délután kettő, 35 fok. Szürke ég, észak-nyugat felől mennydörgés. Szikszó, a szokásos Hell-űrbázis, a körforgalomnál feketeribizli-illat. Két hét alatt harmadszor ugyanazon a határon. Olyan, mintha folyamatosan rá- meg ráemelnék ugyanarra, mintha újra próbálkoznék, újra nekifutnék. Hátha most sikerül. De micsoda? Beharapom a szám.

Kassa mellett el, Eperjes mellett el. Benzinkút. Jókora szürke felhő felé tartok, már megint. Az alagút előtt 31, utána 28 fok. Pihenő, kávé. Szél. Jobbra látszik a Sáros, hat napja voltam a tetején, mögötte északon kiszakadt egek, földet nyaló eső. Ej hajj, mi vár mindjárt, a Branyiszkói-hágón? Még erősebb szél. Legalább megszáradok egy perc alatt, ez itt, a hátamon még az M3-ason összeszedett víz volt. A benzinkút pillanatnyi közösségének közös tudása, ügyünk ez az érkező vihar, mindenki ebben van, ez most a világ középpontja. Nincs már Kossuth rádió, marad a zene.

Az autópálya a hágó alatt megy egy alagútban, nem ott, amerre barátaink, Petőfi és Kerényi mentek 1845. május 2-án. Olyan jó volna minél előbb Lőcsére érni, de biztos bűntudatom lenne, ha magam mögött hagynám az eredeti szakaszt, főleg mert fontos helyet érint. Kis vívódás után kiteszem az indexet, aztán csak megtalálom a régi főutat. És igen, egyértelműen szűkül a tér, amelyen keresztül megyek, és egyre összébb zár mellettem a két oldal: ez bizony a hágó. A tetőn megállok, de nincs semmi érdekes, valami kis emlékmű az út mellett. Sűrűek a lombok, sűrű és vizes a levegő: lefelé menet nem látok be jól a Szepességbe, pedig tudom, hogy innen igazán gyönyörű.

A Branyiszkói-hágó a '48-49-es szabadságharcnak is fontos helyszíne volt, még ha maga az ütközet nem is volt akkora, mint amekkora a következménye. Guyon Richárd a Szepességből próbált áttörni Eperjes és Kassa felé, de császári seregek tartották a tetőt. Második támadásra sikerült visszavonulásra kényszeríteni őket, és így megnyílt az út (az ekkor éppen Lőcsén bálozó) Görgei serege előtt, a magyar sereg a Hernád völgyén kijutott az Alföldre, és így kezdődhetett el a tavaszi hadjárat.

A branyiszkói csata előtt Guyon szónoklata így szólt: Vorwärts dupla lénung, rückwärts kartács schiessen. Előre dupla pénz lesz, visszafelé kartács. És így is lőn: Guyon tényleg lövette hátulról a visszavonulókat. Az ütközetben kitüntette magát egy Erdősi Imre nevű, fiatal tábori lelkész, aki szlovákul biztatta a friss szlovák zászlóalj katonáit. Tábori lelkészi keresztje ma a Kelet-Szlovákiai Múzeumban van, Kassán.

Petőfi, mint egy igazi költői lélek, innen a Szepesség gyönyörű tájait szemlélte: látta Szepesvár impozáns falait, ahol egykor Zápolya bíboros született a dicső múlt árnyékában. A Tátra csúcsai is a látóterébe kerültek, mégis, míg az egyik ló patkóját cserélték, ő már szellemben az Alföld végtelen síkjain barangolt, szavakkal festette meg a tájat egy szép, részletes leírás keretében. De nekem, bevallom, valahogy nem jutott eszembe itt az Alföld, hiába csábítanak a szavak, más tájak bűvöletében ragadtam.

Szepesvár igazi káprázat, bármilyen szögből is szemléljük. Közép-Európa legnagyobb vára, amely minden irányból lenyűgöző jelenlétével hódít. Az épület impozáns tornyai és a történelmi falai mesélnek a régmúlt dicsőségéről, és minden látogatót magukkal ragadnak.

Nem csupán a tájat uralja, hanem az a benyomás is támad, hogy egy még grandiózusabb táj dominálja őt. Aki megpróbálja felfogni a kiskirályok és a vidéki királyságok gazdag világát – noha a Szapolyai család felemelkedése jóval később zajlott, mint a Csák Máté-időszak –, elegendő, ha ránéz Szepesvárra. Itt valóban királyok éltek, akikkel még a legmagasabb rangú uralkodók is szívesen ápoltak kapcsolatot. Amikor pedig a sors úgy hozta, ők maguk kerültek a középpontba, a trónra. Petőfiék, akik nem hódították meg a romokat – legalábbis erről nem maradtak fenn írásos nyomok –, igazán furcsának tűnik, hogy nem látogatták meg e helyeket. Pedig ő, a várak iránti szenvedélyével, diákként még listát is készített azokról a várakról, amelyeket felfedezni kívánt. Érdekes, hogy az Eperjes környékiek közül csupán Sárospatakon járt, míg a közeli Kapi vára, Sóvár, Sebes vára és Abos vára érintetlenül maradtak.

Szepesvár alatt, a festői Szepesváralja településén, éppen egy hirtelen zápor köszöntött be. Olyan szép látványt nyújt, hogy szinte lehetetlen olyan fényképet készíteni, amelyből ne tűnne fel a háttérben a lenyűgöző várhegy.

Lőcséig tartó utam során útközben találkozom Szepesgörgővel, a szászból magyarra vált cipszer településsel, amely a Görgeyek fészkeként ismert. Mindig is vágytam, hogy ellátogassak ide, hiszen a templomkertben egy különleges sír található, amely történelmi jelentőséggel bír. Milyen eltérő volt a régi Magyarország hangulata és szellemisége!

A nemesi címmel elvileg hadviselési kötelezettség járt, és nézzünk csak egy példát, milyen volt ez a gyakorlatban: a görgői sírban három Görgey-testvér nyugszik egymás mellett: a 32, 28 és 24 éves Constantin, Arisztid és Béla a hazájuk védelmében estek el 1916-ban és 1918-ban. Ketten ráadásul 1918. december 5-én, ugyanott. A dátum különösen érdekes, hiszen ekkorra már véget ért az első világháború. A Zsolna melletti falu (Trencsénkutas) és a dátum világossá teszi, hogy a betörő cseh csapatok ellen harcoltak, és mivel ez nem a Szepességben van, hanem jóval messzebb nyugatra, még azt se lehet mondani, hogy a birtokaikat védték.

Elgondolkodtam azon, hogy vajon mai politikai és gazdasági vezetőink, a középszinttől kezdve a csúcsig, hogyan teljesítenének egy háborúban, ahol a nagyfiúk is részt vesznek. Mert hiába a sok puha beszéd, meg a grandiózus tervek, érdekes lenne látni őket a Corvin-közben, fegyverrel a kezükben. Kíváncsi lennék, milyen arcot vágnának, amikor a frissen beszerzett katonai egyenruhájuk, amit csak a közösségi média kedvéért öltöttek magukra, a sárban meg a porban végzi, miközben a békeidő szélén állnak, és a távolban a határt bámulják.

Hová vezetne az út azon a napon, amikor végre elérkezik a pillanat, hogy elinduljunk?

A mohácsi csatában a sokat szidott magyar elit színe-virága elesett. Tényleg a legnagyobb hatalmú emberek - az igazán nagy valakik közül csak az maradt életben, aki nem volt ott.

Zrínyi Miklós, a kor egyik legkiválóbb és leggazdagabb magyar alakja, a téli hadjárat során nemcsak vezetőként, hanem embertársaihoz hasonlóan is megélte a megpróbáltatásokat: mínusz húsz fokban, a lován pihenve osztozott közlegényeivel a zord időjárás viszontagságaiban.

A vezekényi csata során négy Esterházy-fiú életét vesztette. Csány László, aki Kossuth kormánybiztosaként nem éppen a legjobb fényben tűnt fel, a katasztrófa után gyakorlatilag saját kezébe vette a sorsát, mintha a kivégzésre való jelentkezésével akarta volna megváltani magát. Nem állítom, hogy bárki is vágyott a halálra vagy arra, hogy önfeláldozással váltsa meg a helyzetet; a legtöbben nyilvánvalóan az életüket szerették volna megmenteni. Ugyanakkor, ha olyan körülmények adódtak, amikor a felhalmozott vagyon és a megszerzett hatalom nem jelentett biztosítékot, és a legfontosabb volt a hűség és a bátorság, akkor készen álltak arra, hogy kockára tegyék az életüket. Nem futottak el a sorsuk elől. Ezek a példák a legújabb közlegények számára is iránytűként szolgáltak, hangsúlyozva, hogy léteznek közös ügyek, amelyekért érdemes harcolni.

Amikor a Corvin-közben való legénykedésről beszélget egy vastag, kötött pulóverbe burkolózó politikai figura, érdemes eszünkbe idézni a három Görgey sírját.

Úgy döntöttem, hogy még egy kört teszek Görgőn, mielőtt tovább indulnék Lőcsére. Kíváncsiságom hajtott, amikor egy impozáns kapu alatt léptem be. Egy elhagyatott kastélyudvarra érkeztem, amiről mit sem tudtam. Magántulajdonnak tűnt, és tartottam tőle, hogy egy őr, akit esetleg kutyás kísér, vár rám, de semmi ilyesmi nem történt. Az udvaron körbejárva az eső zuhogott, ami csak fokozta a hangulatot. Kiszálltam a kocsiból, és futva kerestem menedéket a főbejárat kapualjában. A lépcsőn felérve már világított a villany, és az üvegajtón túl egy hall-szerű tér tűnt fel. Egy fiatal lány feküdt hanyatt a kanapén, kezét a feje fölé emelve telefonozott. Nyári szoknyája piros és fehér vízszintes csíkos volt. Bekopogtam, és ő azonnal felpattant, ajtót nyitott. Tekintete hatalmas, barna szemekkel találkozott az enyémmel. Megkérdeztem, mi ez a hely, de ő azt mondta, nem beszél jól angolul. Mondtam neki, hogy én sem, mire egy mosollyal jelezte, hogy akkor indulhatunk. Az angol és szlovák keveredése kissé zavaros volt, de bűbájos a beszélgetés. Elmondta, hogy ez a Csáky-kastély, és a Csáky család német származású. Végigvezetett a tágas termeken. A kastély szinte teljesen üres volt, a bútorok alig díszítették a falakat. Olybá tűnt, mintha csak néhány nappal ezelőtt távoztak volna innen, de a valóság az volt, hogy a Csákyak mindent Bécsbe menekítettek, ahol a család teljes képtára is megtalálható. A könyvtárszoba teljesen üres volt, csupán a könyvespolcok álltak. Néhány helyiségben csak egy ágy és a kandalló maradt meg, másutt pedig még ennyi sem.

Ember nyoma sehol, csupán ketten lehettünk az egész kastélyban. A kápolna hívogató csendje, a csigalépcsők kanyargó útja, és a félhomályos folyosók mind-mind elnyelték a lépteinket. Követtem ezt a különös tüneményt, és egyre inkább úgy éreztem, hogy talán egy szellem jelenik meg előttem. Kétségeim azonban egy pillanat alatt szertefoszlottak, amikor hirtelen megfordult a folyosó végén, és halkan közölte velem, hogy ennyi volt. A kastély többi része már nem látogatható.

Kifelé az egyik ajtórésen réges-régi, kék, festett porcelán vécécsésze. Megengedi, hogy benézzek és befényképezzek egy nagyon elegáns, famennyezetes helyiségbe. Aztán finoman elbocsát. Közben elállt a vihar is.

Lőcsei Tesco. Elérzékenyülök egy, a párkapcsolati létezéssel összefüggésbe hozható termékkategória polca előtt.

Mise a főtéri templomban, a leghátsó sorban foglalunk helyet. Körülöttünk sok család, gyerekek, fiatalok és nők zsibongása hallatszik. Ekkor bekúszik a gondolataimba Sándorka kesergése: Lőcsén annyi gyönyörű fiatal leányzó szíve dobog… de nem a magyar nyelvért, és ezért, bármennyire is szépek, nem érdemlik meg, hogy róluk többet beszéljek. Pedig a sok szép fiatal leányzó között nem egy volt, aki a magyar kultúrával szoros kapcsolatban élt; talán akadt köztük olyan is, aki évekkel később, rémségesen öreg öregasszonyként állt ott, a megrendült lőcsei tömeg tagjaként, ahogy a bevonuló cseh hadsereg katonái ledöntötték a tér északi végében álló, 48-as honvédszobrot. Az emlékek összefonódnak, és a múlt árnyai mai napig hatnak ránk.

Nyelvtudás nélkül is részt veszek a liturgián, a Vatikán-franchise működik, de amikor elérkezik az a pillanat, amikor köszönteni kellene egymást a béke jelével, senki sem nyújtja a kezét. Ilyen helyzet még sosem történt velem. Csak arra tudok gondolni, hogy talán valami hiba van bennem, valamit elrontottam, és most a közeg kivet magából, úgy érzem, hogy a figyelem középpontjába kerültem.

Miért, talán nem csináltam valamit rosszul? Miért vagyok itt? Talán megérdemlem ezt?

A falban rejtőző Thurzó-sírkő tanúja a múlt titkainak, míg a templom levegője egy egészen más kor szellemét idézi. A Szapolyaiak, a pallosjog, és a magyar nemesi világra bátran rátaláló cipszer városi polgárság mind hozzájárulnak e különleges atmoszférához. A szepességi szászok és a cipszerek története mélyen gyökerezik a régi Magyarországban. Az 1100-as években érkeztek a térségbe, ahol nemcsak hogy etnikai autonómiát élveztek, hanem fontos politikai események során a magyar kormányzathoz is hűségesen csatlakoztak, vagy éppen ellenkezőleg, alávetették magukat. Az elismert nemesi családok, mint a Berzeviczyek és a Görgeyek, szintén közéjük tartoztak. A második világháború után azonban sokuk elhagyta szülőföldjét, vagy a történelem viharai sodorták el őket, míg a megmaradottak a csehszlovák évtizedekben szinte teljesen eltűntek a köztudatból.

Egy ekkora nagy templom, egy ekkora nagy mű mutatja a város valamikori fontosságát, erejét, nagyságát. Lőcse saját városi hadsereget tudott kiállítani, és megütköztek a rivális Késmárkkal. Ma egy 15 ezres városka nagyon messze van egy olyan kortárs mű megalkotásától, mint akár csak ez a templom. Nem tudna olyan hatalmas és egyedi sportcsarnokot építeni, főleg önerőből, ami ehhez a templomhoz mérhető teljesítmény. Meg minek. Ennek a városnak a mai funkciója semmi több, mint hogy meglegyen. Hogy meg lehet nézni, mi épült régen.

A mai város gondnok a saját magát bemutató múzeumban.

A világ kulturális örökségének védelme és bemutatása - ez az a feladat, amelyet a mai társadalom ránk bízott.

A múlt emlékeinek őrzése, a sírok és alkotások tisztelete olyan emberek iránt, akiket a jelen Lőcse már nem tud felmutatni a világnak. Azoké a személyeké, akik bányászatban jártasak voltak, irányították a közösségeket, kihasználták a munkásokat, megélhetést biztosítottak, monumentális épületeket emeltek, trónharcokban játszottak kulcsszerepet, és hadseregeket támogattak. A mai Lőcse lakói még inkább alattvalói a régi nagyoknak, mint valaha a középkori egyszerű emberek. A történelemben is érvényes az energiamegmaradás törvénye; a régiek szelleme és ereje továbbra is átjárja a modern Lőcsét.

Amikor Petőfi Sándor felkereste ezt a várost, Lőcse valamennyi lova a mezőkön végezte a dolgát. Mennyire lehet izgalmas, hogy egy ilyen kis városban hány taxi rója az utcákat?

A szállásom igazi kincs, a főtér sarkától csupán egy karnyújtásnyira, egy harmadik épületben található, amely egy gyönyörű reneszánsz lakóház. E ház legalább négyszáz éves, a belső ajtói pedig már több mint száz esztendős múltat tudhatnak maguk mögött, mégis olyan szorosan záródnak, mintha csak most készültek volna. Olyan érzésem van, mintha A fekete város című film forgatási helyszínén lennék, a múlt és a jelen határvonalán egyensúlyozva. Otthoni üzenetek érkeznek, játékos incselkedések, amelyek csak fokozzák az élményt. Este a főtéren foci-Eb zajlik, mindenki az angolok ellen szurkol, a levegőben a közös izgalom és a szurkolás öröme vibrál.

Reggel, amikor a nap első fényei megcsillantak, felfedezőútra indultam az evangélikus temetőbe. A városfalon kívül, egy lakótelep és annak garázssora mellett található, ami meglepően csendesnek tűnik. Ahogy sétálok, a német és magyar sírok között barangolva egyre inkább feltűnik, hogy a magyar sírok száma meglehetősen magas – titokzatos történeteket sejtetve a múltból. Kicsit magányosnak érzem magam, és a városban téblábolva egyre inkább a találkozás vágyom. Kostelnikné Zwilling Asztrid, akit mindenki ajánlott, már napok óta nem válaszol a hívásaimra, pedig a telefonszáma biztosan helyes. Nagyon sajnálom, hogy nem tudunk találkozni, hiszen ő talán az utolsó lőcsei magyar, aki csukott szemmel is el tudná mesélni a főtér minden házának történetét. A kávézóban ülve megnézem a Hazajáró című sorozat lőcsei epizódját, ahol éppen ő beszél a város szépségeiről. Közben összegyűjtöm a napokban letöltött régi könyvek pdf-jeit, és elmerülök a múltban. Mikor végre útnak indulok Késmárk felé, útközben felhívom Scheirich Lászlót Poprádon, aki örömmel vállalja a kalauzolást. Az út mellett, egy erdőszélen, egy magányos bárány legelészik, mintha csak kísérne a felfedezésben.

Egy csütörtökhely, avagy Spišský Štvrtok néven ismert falu előtt tűnik fel először a Magas-Tátra a távolban. Mivel tisztában vagyok azzal, hogy milyen közel járok a csodához, úgy döntök, hogy egy pillanatra megállok a faluban, nem kívánom azonnal felfedezni. Leparkolok a világhírű Szapolyai-kápolna közelében, mindössze száz méterre, de a tekintetem csak a hegyekre irányul. A főút egy sima domboldalon halad, mögötte pedig szimmetrikusan emelkedik a Tátra impozáns csúcsa.

Örömteli, hogy csupán én vagyok tisztában azzal, hol is találom magam.

Poprádon, a Tátra lábánál, egyszer belekóstolok a városka kis világába, amikor Laci bácsi megérkezik. A település központja egy szép orsó alakú tér, ami igazán vonzó látványt nyújt. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint az itt élő magyarok aránya Igló után a legmagasabb volt, hiszen a lakosság harmada magyar nemzetiségű. Talán nem véletlen, hogy a város azóta is folyamatosan bővült, a lakótelepekkel együtt elérve a ötvenezer fős lélekszámot. Ebédelni indulunk egy közeli étterembe. Laci bácsi, a nyugdíjas csillagász, akit a hegymászás is vonz, Léván látta meg a napvilágot. Negyven éven át dolgozott a Lomnici-csúcson lévő csillagvizsgálón, és most, hogy már nyolcvanadik évét ünnepli, említi, hogy ő volt az utolsó csecsemő, akit magyar nyelven anyakönyveztek Léván. Ellátogatunk hozzá a város szélére, ahol éppen egy könyvet keres nekem. Miközben kutat, az asztalra helyez pár érdekes dolgot. Különösen megragadja a figyelmem egy hatalmas fekete-fehér fotóalbum, tele beragasztott képekkel, amelyek a Tátra csúcsának egykori szépségeit örökítik meg. A fotókon karácsonyfa áll 2500 méter magasan, emberek nevetgélnek, hóba ásott emberek, és a konyhában kenyérdagasztás közben született pillanatok. Az album lapozgatása közben úgy érzem, mintha a múlt varázslatos világába lépnék be.

Mindenkinek bajusza van. És közben mesél. Sok mindent vizsgált a pályája során, napkitöréseket, napfogyatkozásokat, itt is, a Szaharában is, máshol is.

Az obszervatórium csapata turnusokban dolgozott a hegycsúcson. 1973-74 környékén azonban bekövetkezett egy baleset: a felvonó leszakadt, így a munkához való eljutás már csak hegymászás révén volt lehetséges. Minden egyes alkalommal új kaland várt rájuk. Két könyvet is írt ezekről az élményekről: az "Emberek, sziklák, századok" és a "Mi Magas-Tátránk" című műveket.

Kérdezte, van-e valaki Késmárkon, aki bevezethet minket a város szépségeibe. Megemlítettem egy nevet, amire azonnal felfigyelt, és fel is hívta a személyt, de sajnos nem tudott időt szakítani. Ekkor hirtelen felcsillant a szeme, és valóban, a lelkesedése ragadós volt: „Akkor segítek én!” – mondta. Így hát elindultunk Késmárk irányába. Balról a Magas-Tátra tornyosult, mint egy hatalmas, ősi szörnyeteg. Laci bá sorra vette a négy-öt legismertebb csúcsot, és én rendre kértem, hogy ismételje meg, mert élvezte, hogy megoszthatja tudását. Pár perc elteltével már én is megpróbáltam felsorolni őket helyes sorrendben (bár ez még nem teljesen sikerült). Késmárk előtt azt javasolta, hogy térjünk le az útról, és menjünk el a város mellett, észak felé, ahol meg szeretne mutatni néhány érdekes látnivalót, hiszen Késmárk ráér visszafelé.

Így máris eltávolodtunk Petőfi nyomvonalától.

A klíma még mindig nem működik megfelelően, az ablak lehúzva, hogy valahogy kibírjuk az utat. Kéri, hogy húzzam fel, mert nem hall semmit a szélzajtól. De azt is szeretné, ha az én ablakomat is felhúznám. Azt mondja, hogy egész életében hideg környezetben dolgozott, szóval nem riad vissza egy kis melegtől. Hát, rendben van.

Kérdezem, a szlovák történészek tudnak-e magyarul. Azt mondja, a legjobbak igen, de inkább a német nyelv az, ami szinte kötelező. Ugyanakkor egy-egy budapesti levéltárazás, ha pl. Szlovákia közlekedéstörténetét kutatja valaki, tulajdonképpen megúszhatatlan.

Nagyőr, az első megálló a valamikor Lengyelország felé vezető országúton, ahol a gyönyörűen helyreállított Mednyánszky-kastély vár ránk. Ez az építmény egy gótikus vár alapjaira épült, amely maga is egy kolostor helyén áll. Eleinte nem vagyok túl lelkes, nem igazán tudom, hol is járok, de a kastély szépsége fokozatosan magával ragad. A Szapolyai famíliához tartozó Varkoch-ok birtoka volt, és az 1500-as évektől egészen a huszadik századig egyetlen család kezében maradt, néha nőági örökléssel, de mégis ugyanaz a vérvonal. Ez a kastély reneszánsz stílusban épült, de inkább nevezhetjük várkastélynak, vagy akár középkori várnak is – zavarba ejtően egyszerű, mégis lenyűgöző építmény. A négyzet alakú várudvar, a várkút, és a kis kávézó kedves személyzettel mind hozzájárulnak az élményhez. Az utolsó nemesi lakója, Czóbel Margit (a parkban látható sírján Margita Czóbelová néven) 1972-ben hunyt el. A kastélyban látható a báró Mednyánszky László festő legteljesebb kiállítása, amely igazi művészeti csemegét kínál. A kastély vendégkönyvébe Thököly Miklós késmárki bíró 1601-ben írta be a következő latin szavakat: „Utálni a világot, senkit sem utálni, utálni önmagát s utálva önmagát utálni: ez a négy legyen áldott.” E szavakkal a kastély falai között egyfajta bölcsesség és mélység rejlik, amely még inkább gazdagítja a látogatás élményét.

A Mednyánszky-kiállítás olyan, amilyennek lennie kell, ami a képanyagot illeti. Ami viszont értelmezhetetlen, és egy kávé mellett Laci bával is beszélgetést provokálok róla a várudvaron:

A világon sehol nem található olyan nyoma, amely Mednyánszkyt magyar származásúnak minősítené.

Nem jellemző rám, hogy Szlovákiát csupán néhány tévedésből és alattomosan elcsatolt vármegyeként szemléljem. Nem az a hozzáállásom, hogy folyamatosan igazolást keressek valamilyen rögeszméhez, és azok, akik így gondolkodnak, talán jobban tennék, ha a huszadik században maradnának. Azonban a nagyőri Mednyánszky-kiállításon tapasztaltak egy különleges reakciót váltottak ki belőlem:

a kiállítás után simán felmásztam volna valami régi szoborra egy magyar zászlóval, hogy Clemanceau-t szidjam üvöltve.

Egyetlen infotábla, egyetlen képaláírás, és semmi más... Még a magyar művészeket ábrázoló festmények alatt is szlovák fonetikájú nevek sorakoznak, a hosszabb leírások pedig szlovák és angol nyelven olvashatók. Minden, minden olyan, mintha... mintha nem is lenne itt jelen a magyar identitás. Nem arról van szó, hogy a 'Mednyánszky László: magyar' tételmondatot vártam volna. Megértem, hogy a művészet a középpontban áll, olyan alkotásoké, amelyeknek nem a nyelv, nem az alapanyag, nem is a nemzeti identitás a lényegük. De mégis, Jézusmária, a huszonegyedik században vagyunk, távol a magyar határtól, és bár a magyar tankok valószínűleg nem fognak megjelenni az utcákon, mégis, valami hiányzik. A kulturális emlékezet, a hagyományok tisztelete, mindezek a dolgok, amik összekapcsolnak minket, mintha valami elfeledett volna lenni.

Többször is átgondoltam a kérdést, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy a legjobb megközelítés, ha egyszerűen szakmai hiányosságként tekintek erre az egész helyzetre.

A fortyogásom során két festmény ragadta meg a figyelmemet. Az egyik a vár építtetőjének, a 17. századi Horváth-Stansics Gergelynek a portréja, aki jelentős humanista és iskolaalapító volt. Ám a róla készült ábrázolás meglehetősen szomorú képet fest róla. Biztos vagyok benne, hogy ezt a művet nem Mednyánszky alkotta, hiszen a látvány zavarba ejtő: a figura haspók, mintha gerincferdülésben szenvedne, a feje kicsiny, nyaka szinte teljesen hiányzik, míg a keze aránytalanul nagy. Az egyik kézfej torz, a jobb mutatóujj pedig másfél szer akkora, mint a többi ujja, míg a bal kézfejét szinte lehetetlen értelmezni. Ilyen formátlan és nyomorult benyomást kelt ez a várúr. A másik festmény egy kislányt ábrázol, az utolsó várúrnőt, Czóbel Margitot, akit irgalomból hagytak itt megöregedni a világháború után. Az ő képe viszont lenyűgöző és hatásos.

Stancsics úr és Czóbel bárónő csak úgy megakasztanak az útjukban, mintha nem is lenne más. Ami pedig ebből következik, az nem más, mint egy újabb hús-vér fekete lány, aki ebben a lenyűgöző kastélyban tűnik fel: a szlovák idegenvezető. A vajszínű blúz, a rövidnadrág és a papucs egyedi stílust kölcsönöz neki. Minden mozdulata figyelemreméltó, mint egy tánc, amely csak neki szól.

Van velünk egy szlovák házaspár, így megyünk végig a kiállításon, Laci bácsi végig fordítja, amit a lány mond. Miután kiértünk a várudvarra, az árkádok alá vonult telefonozgatni.

Toporc, ez a titokzatos hely, egy másik legendás fészek, amely a történelem különös szálain szőtt szőttes. A Téesztelep szívében álló középkori kastély, melynek falai között Görgei Artúr született, mintha a múlt és a jelen határvonalán egyensúlyozna. Az eredeti kőkapu, a régi idők tanúja, még mindig áll, így hirdetve a hely varázsát. Bessenyei Ferenc szavai visszhangzanak a fejemben: „A fekete város tetszőleges részében, hogy Preszton, fogass be Toporcra...” Most pedig itt vagyok, Toporcon, a Görgey-kastély udvarában, és nézem, ahogy Scheirich László érzelmekkel telítve szemléli a folyamatot. A felújítás elkezdődött, ami számára olyan csoda, mintha a halálra ítélt kastély új életre kelne. „Hihetetlen,” mondja, „amióta csak élek, ez a hely úgy tűnt, mintha a sorsát várná.” A levegőben ott vibrál a remény, hogy a múlt dicsősége újra feléledhet.

A nyolcvanéves csillagász, mint egy kíváncsi kisgyerek, csodálkozva figyeli a világot. "Nézd csak!", mondja, ahogy közelebb lép a látványhoz, majd hirtelen hátrébb lép, hogy újra megvizsgálja. Én csak állok ott, és figyelem az ő felfedező lelkesedését. Elindulunk a temető felé, de csalódottan tapasztaljuk, hogy zárva találjuk. Ő mégis szeretné megmutatni a család saját sírkertjét, amihez valósággal vonzódik. Muszáj lebeszélnem arról, hogy átmásszon a magas kapun, mert a felfedezés öröme nem érhet véget a szabályok figyelmen kívül hagyásával.

Később visszatekintek, és átgondolom, mit hagytam ki. Például egy hatalmas gránittömböt a temető csendjében, amelyre Görgey Albert egy gyönyörű versrészletét faragták.

A híres család története mindig is izgalmas téma volt. A hetvenes években, amikor a filmes stáb Lőcsén dolgozott, Kostelnikné Zwilling Asztrid emlékezete szerint megjelent az akkor még élő Görgey Lili néni, Albert gróf felesége. Ő hozta magával azt az eredeti levelet, amelyet Mikszáth Kálmán írt, és amely egy válasz volt az idősebb Görgey Albert levelére. A gróf a történeti hitelesség kérdését vetette fel, különös figyelmet fordítva a lefejezésre és a korra, amelyben az események zajlottak. A Lőcse-Görgey viszály, amelynek gyökerei a 16. század közepére nyúlnak vissza, nem a Rákóczi-korban játszódik, ahogy azt sokan gondolják. Mikszáth válaszában, amely szinte ars poetica-nak is felfogható, így fogalmazott: „Nem valamely család igaz történetét akartam papírra vetni, hanem egy kornak az igazi levegőjét.” Célja az volt, hogy az olvasó úgy érezze, mintha visszautazna az időben, és magába szívná a múlt atmoszféráját. Az író számára a család igaz története és maga a történelem is másodlagosnak tűnt; sokkal fontosabb volt számára az, hogy a kor szellemiségét megragadja és átadja az olvasóknak.

Podolin, egy aprócska főtér, amely szinte úgy hat, mintha az egész település ebből a kis központból bontakozna ki. A környék hangulata olyan, mintha egy központi irányítás alatt, gondosan megtervezett épületek sorakoznának itt. A gótikus templom impozáns, különálló toronnyal büszkélkedik, amely pártázatos díszítéseivel és elegáns vonalaival a tér szívében helyezkedik el, mesélve a múlt titkairól.

Piarista rendház és iskola, négy évig járt ide Krúdy (emléktábla az oldalán, olvashatatlan magasságban a főút mellett), a bécsújhelyi szökés után Rákóczi Ferenc is bujdosott a kolostorban.

2011-ben csupán két magyar állampolgár élt itt. A város legendája azonban messze túlszárnyalta a valóságot, vagy talán éppen ellenkezőleg: a mítosza alá süllyedt, mintha Podolin rég feledésbe merült volna a történelem folyamán.

Megyünk tovább fölfelé a Poprád völgyében, fáradni kezdek. A cél Ólubló, a vár, de megállunk előtte egy sörre. Jókedvű beszélgetés. SMS-ek hazulról.

Mi történne, ha elmennék, de úgy igazán el, egyenesen előre?

Ritkuló jelzések hazulról. Ilyen az öregedés?

Laci bá, mintha az idő megállt volna számára, fáradhatatlanul vág neki a napnak. Az autó hőmérője immár hatvan fokot mutat, ahogy leparkolunk a vár lábánál. Mély levegőt veszek, és felnézek az égre – a hőség szinte megfojt. Laci bá nélkül biztosan nem vágnék bele a vár megmászásába, de szégyenkezve gondolok arra, hogy esetleg kihagynám ezt a fárasztó túrát. Mégis, elindulunk. Mint egy fiatal, úgy mozog, és én csak csodálkozom, hogy nyolcvan évesen ilyen lendülettel vágtat fölfelé. Az ötven méterre levő célpont is egyre távolabbinak tűnik, míg ő kitartóan halad tovább. A lublói vár története is lenyűgöző, hiszen itt raboskodott egy időben Benyovszky Móric, a huszonéves kalandor. Lubló, ellentétben más határmenti településekkel, mint például Igló, jól jött ki a lengyeleknek tett engedményekből. A svéd-lengyel háború idején pedig ide menekítették a lengyel koronázási ékszereket is, ami még inkább növeli a hely történelmi jelentőségét. A vártoronyba érve, csigalépcsőn haladunk felfelé, és a Benyovszkyval kapcsolatos rabság története mindenütt körülvesz minket. Ám számomra sokkal izgalmasabb a kápolna, ahol magyar nyelvű sírkövek között őrzik az 1809-ben a poroszok által elrabolt ősi koronaékszerek másolatát. A legfőbb kincs azonban a panoráma, mely a lábunk alatt elterülő tájra nyújt rálátást. A Poprád folyó, néhány kilométer múlva, már lengyel földet érint. Izgalmas érzés, hogy e történelmi helyszínen állva, a múlt és a jelen határvonalán egyensúlyozok.

A közös Késmárkra már nem marad idő, Laci bát visszaviszem Poprádra. Odafelé a jobboldalon a Tátra fölötti felhőket úgy töri át a koraesti napfény, mintha egy giccses szentkép háttere volna. Fekvő kép, vászon, sorozatgyártott.

Szentpéterúri nagyszüleim otthonában, a szobában, a kanapé fölött egy kék és rózsaszín ruhába öltözött női szent ül egy tágas mezőn. Keze mellett páratlan számú galamb lebeg, míg mögötte a mesék világából ismerős hegy emelkedik, ragyogó fényekkel.

Ami szembetűnő, ha visszatekintünk, az a Szent László körüli kultusz gazdagsága. Szent László itt, Szent László ott, a templomok falain és a szoborfülkékben mindenütt jelen van.

Érzelmes búcsúra készülünk a belváros szívében, miközben Laci bá hirtelen felpattan a biciklijére. Késmárkon, késő este, kétségbeesetten keresgéljük az éttermeket, de mindenhol csend és üresség fogad. Mintha az egész város szunnyadna, pedig nemrég még nagyszabású rendezvény zajlott itt, és a főtéren a maradék állványok hirdetik a múlt fényét. Reggel, ugyanott, a főutca végén, a Thököly-vár kapuja előtt állunk, ahol a Thököly-szobor büszkén őrzi a történelmet. A prospektusokban mindenütt Thököly képe és neve köszön ránk, mintha a város minden zegzugában ő lenne a középpont.

A kapu két szélén két rémisztő pestisszobor áll, mint sötét őrök, akik a titkokat és a rémálmokat őrzik.

Átjutok, egy kövér macska dörgölőzik hozzám. A hóhér macskája? A várkápolna zárva, féltérdre állva belesek a kulcslyukon, úgy vagyok pár percig. Magas oltár koronás főkkel. Viszont: állnak! Százhetvenkilenc éve ugyanis úgy volt, hogy a Thököly-vár legépebb része a kápolna, bár ebben is már hanyatt fordulva hevernek a földön a szentek és angyalok.

Minden várban ugyanaz a múzeum, mintha a múlt egyetlen mása lenne. Ó, a régmúlt fényes napjai, meddig kell még elviselnünk a te árnyékodat?

Keszthelyről indulva, Miskolc érintésével, majd Lublón át vissza Miskolcra, végül pedig újra Keszthelyre érkezve, összesen 1343 kilométert teszünk meg.

A Köröshegyi völgyhíd után nem sokkal feltűnik a Keszthelyi-hegység, amelynek csúcsa mindössze 400 méterre emelkedik a tengerszint fölé. Olyan bájos, fatornyos kis hazám, amely mindig melegséggel tölti el a szívem.