Stiglitz: Trump győzelmének tanulságai Joseph Stiglitz, a Nobel-díjas közgazdász, alaposan elemezte Donald Trump győzelmét, és ennek következményeit. Szerinte Trump választása nem csupán politikai esemény volt, hanem egy mélyebb társadalmi és gazdasági f

Számomra a válasz világos és határozott: a neoliberalizmus már négy évtizede formálja a világot.

A klasszikus amerikai álom mára már nem létezik, hiszen Joe Biden elnök és Kamala Harris alelnök, akik az iparpolitika támogatásával próbálnak új irányokat keresni, mégis a neoliberalizmus örökségének árnyékában maradtak. A mainstream politikai establishment tagjaként sokan továbbra is így tekintenek rájuk.

A pillanatnyi gazdasági helyzet az, ami számít, de a havi foglalkoztatási és inflációs mutatókat szélesebb történelmi kontextusban kell értelmezni. Ahogy azt a Biden-kormányzat a választások előestéjén hangsúlyozta, a gazdaság erősnek tűnik, különösen a G7 többi országához képest. De ez nem volt elég. Az amerikaiak nem felejtették el, hogy a demokraták szabadjára engedték a pénzügyi szektort (Clinton), majd megmentették a bankokat, miközben az ingatlantulajdonosok és a 2008-as válság során állásukat vesztett munkavállalók viselték a költségeket (Barack Obama). Ráadásul Clinton volt az, aki elindította a globalizációt, és hallgatólagosan hitt a lecsorgó gazdaságban, amely végül mindenkinek kedvez. Az egyetlen valódi különbség a demokraták és a republikánusok között az, hogy a demokraták azt állították, átérzik a vesztesek fájdalmát.

A szomorú valóság az, hogy úgy tűnik, az amerikaiak a puszta rombolásra adták voksukat, nem pedig valamiféle építő jellegű alternatívára. A gazdasági instabilitás és a lefelé irányuló társadalmi mobilitás miatti félelem fogságába esett amerikaiak milliói választották Trumpot, hogy "szembeszálljanak a rendszerrel". Sokan úgy érzik, hogy ez a választás a támogatásukról szól, pedig talán csupán a zűrzavar fenntartásához járulnak hozzá.

De Trump nem ezt teszi. Első ciklusa és a 2024-es választási kampánya teljesen világossá tette, hogy nem áll szándékában olyan típusú intézkedéseket hozni, amelyekre az átlag amerikaiaknak szükségük van.

Mindez még a neoliberalizmusnál is kedvezőtlenebb, amely legalább a versenyképes, torzításoktól mentes piacok kialakítására törekedett.

A trumpi gazdaságpolitika, más néven trumponomics, egy sajátos pótkapitalista rendszer, amely a gazdagok érdekeit szolgálja, és azon a nézeten alapul, hogy a pénz a legfontosabb tényező az élet minden területén. E megközelítés középpontjában a hatalmasok előnyben részesítése áll, akik számára a pénzügyi nyereség és a hatalom összekapcsolása jelenti a fő célkitűzést.

Úgy tűnik, hogy az amerikaiak elvesztették a bizalmukat az intézményeik iránt, és a hitüket abban, hogy az állam valóban gondoskodik róluk. Ennek a jelenségnek a gyökerei mélyen nyúlnak vissza a közel 45 éve tartó republikánus és neoliberális demokrata kampányokba. E folyamat egyik ikonikus pillanata Ronald Reagan híres kijelentése, amely szerint "az angol nyelv kilenc legrémisztőbb szava a következő: A kormánytól jöttem, és azért vagyok itt, hogy segítsek." Ez a mondat jól tükrözi azt a mély szakadékot, amely a választók és az állami intézmények között kialakult, és amely sokak számára a kormány jelenlétét inkább terhes teherként, mintsem segítségként definiálja.

Trump győzelmét jelentős mértékben befolyásolta a kultúrharc. Kampányában sikeresen kommunikálta azt az üzenetet, hogy a demokraták túlzottan elmerültek a nemi, faji és egyéb társadalmi kérdések boncolgatásában, míg az amerikai emberek többsége a mindennapi megélhetésért küzd. Sok választó számára egyértelművé vált, hogy Trump nemcsak hogy megállítja, hanem legalábbis lassítja is a régóta fennálló társadalmi hierarchiák és szerepek megkérdőjelezését, amelyet sokan rossz irányba tartó változásnak véltek.

Más országok nacionalistáival párhuzamosan Trump is a külső tényezőket hibáztatja Amerika gondjaiért, legyen szó a bevándorlásról vagy a "tisztességtelen" kereskedelmi gyakorlatokról. Bár kétségtelen, hogy egyik problémát sem kezelték megfelelően, az általa javasolt megoldások katasztrofális következményekkel járnának mind az amerikai gazdaság, mind a globális közösség számára. Az, hogy a szavazói mennyire értik ezt, nem egyértelmű. Úgy tűnik, sokukat inkább a politikai színház izgatja, mintsem a tényleges megoldások keresése. Az elégedetlenségüket szeretnék kifejezni, és ezt most meg is tették.

A demokraták számára világossá kell válnia, hogy el kell hagyniuk a neoliberalizmus irányvonalát, és újra felfedezniük a Franklin D. Roosevelt és Lyndon B. Johnson alatt megvalósult progresszív alapelveiket.

A pártnak friss és inspiráló jövőképet kell megfogalmaznia, amely egy olyan társadalom képét vetíti elénk, ahol a közösségi értékek és az egyéni fejlődés harmonikusan összhangban állnak egymással.

Jelentős eltérés mutatkozik az új jövőkép és a Harris-kampány stratégiái között, amelyeket inkább apróbb lépések jellemeznek, mint például a oktatásfinanszírozás növelése vagy néhány dolláros támogatás az első lakásvásárlók számára. Egy átfogó és hatékony program kidolgozása nem csupán kihívást jelent, de a megvalósítás még komolyabb nehézségekkel járhat. Amerika jövője viszont azon áll vagy bukik, hogy képesek leszünk-e ezt a víziót életre kelteni.

Joseph E. Stiglitz egy elismert közgazdász és Nobel-díjas, aki jelentős hozzájárulásokat tett a közgazdaságtan különböző területein. Munkássága különösen a piaci információk aszimmetriájára és a gazdasági egyenlőtlenségekre összpontosít. Stiglitz elméletei rávilágítanak arra, hogy a gazdasági rendszerek működése gyakran bonyolultabb, mint ahogy azt a klasszikus modellek sugallják, és hangsúlyozza a kormányzati beavatkozás fontosságát a társadalmi igazságosság előmozdítása érdekében. Stiglitz emellett aktívan részt vesz a globális gazdasági kérdések megvitatásában, és számos könyvet írt, amelyek a gazdasági válságok, a globalizáció és a fejlődő országok kihívásait elemzik. Munkái nemcsak tudományos körökben, hanem a politikai diskurzusban is jelentős hatást gyakoroltak, hiszen a gazdasági politikák alakításában is fontos szerepet játszanak.

A Columbia Egyetem Nobel-díjas közgazdászprofesszora. Az elismerést 2001-ben kapta. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) 1995-ös jelentésének vezető szerzője, amely szervezet 2007-ben béke Nobel-díjat kapott. 1995-1997 között Bill Clinton amerikai elnök gazdasági tanácsadó testületét vezette. A Világbank alelnöke és vezető közgazdásza volt 1997-2000 között. Kutatásai többek között a jövedelmi egyenlőtlenségek, a klímaváltozás, a vállalati kormányzás (corporate governance) és a globalizáció kérdéseire irányulnak.