Stiglitz szerint a multinacionális vállalatok prioritásai az emberek érdekeivel szemben dominálnak, ami aggasztó következményekkel jár a társadalom számára.

Itt található az "on the other hand" rovatunk, amely a Portfolio véleményét tükrözi. A megjelent írások a szerzők egyéni nézőpontját képviselik, és nem feltétlenül tükrözik a Portfolio szerkesztőségének hivatalos álláspontját. Amennyiben szeretne hozzájárulni a diskurzushoz, ne habozzon, küldje el írását a [email protected] e-mail címre. A megjelent véleménycikkek itt olvashatók.

Évekkel ezelőtt a nemzetközi közösség felismerte, hogy túl sok globális vállalat nem fizeti meg a rá eső adók méltányos részét, valamint egyes cégek nem fizetnek adót annak az országnak, ahol a gazdasági tevékenysége ténylegesen zajlik. Az OECD/G20-ak adóalap-erózióról és nyereségátcsoportosításról szóló inkluzív keretrendszerében elfogadott 2021-es megállapodás két pillérből állt; azonban csak a második pillér, a globális minimum társasági adó került elfogadásra. (A másik pillér az országok között osztotta fel az adóztatási jogokat, és mind a fejlődő országok, mind az USA ellenállását kiváltotta.)

Bár a világ számos országában egyetértettek abban, hogy szükség van egy alapvető minimumra, az Egyesült Államok által Trump első elnöki ciklusa alatt elfogadott verzió jelentősen eltért a globális konszenzustól, és gyengébb volt annál. Ez a megoldás lehetővé tette a multinacionális cégek számára, hogy az Egyesült Államokban, vagy más magas adószintű országokban befizetett "többlet" adót felhasználják arra, hogy "kompenzálják" a különböző adóparadicsomokban elkerült befizetéseiket.

Bár a második pillér még messze van a tökéletességtől, ez volt az első próbálkozás arra, hogy a multinacionális cégek nyereségére globálisan egy 15%-os minimum adókulcs vonatkozzon. Ez egy kulcsfontosságú lépés az országok közötti káros adóverseny felszámolásában.

Természetesen voltak kivételek és mentességek, amelyek a tényleges adókulcsot valamivel 15% alá csökkentették. Továbbá a 15%-os kulcs már így is alacsonyabb volt, mint a számos fejlődő ország által kivetett kulcs; magasabbnak kellett volna lennie, és a kivételeknek kisebbnek. A második pillérben kötött megállapodás mégis megállította a race to the bottom jelenséget, amelynek során az országok alacsonyabb adókulcsokat vezettek be, hogy a cégeket magukhoz vonzzák. A világ egésze számára ez a verseny nem hozott sok új beruházást; az igazi nyertesek a gazdag vállalatok voltak, amelyek zsebre tették a megtakarításokat, mivel egyes országokban szinte egyáltalán nem kellett adót fizetniük.

A G7-ek kormányai azonban ismét úgy döntöttek, hogy a multinacionális vállalatok érdekeit a fejlődő országok, a kis- és középvállalkozások (amelyek nem tudnak élni a multinacionális vállalatok számára oly jövedelmező trükkökkel) és saját polgáraik érdekei elé helyezik, akik ennek következtében magasabb adókat fognak fizetni.

Az amerikai multinacionális vállalatok számára a második pillér alóli mentesség révén ez a megállapodás lehetőséget biztosít arra, hogy egyes cégek továbbra is kihasználhassák az alacsony vagy akár nulla százalékos adókulcsokat, amelyeket alacsony adózású joghatóságokban, mint például Puerto Rico vagy a Kajmán-szigetek, érvényesíthetnek a nyereségük után.

Ezáltal a vállalatok versenyképessége jelentősen megnövekedhet, különösen a nem amerikai multinacionális cégekkel szemben. A modern kor multinacionális vállalatai gyakran hajlandók áthelyezni névleges székhelyüket a legkedvezőbb adózási feltételek és egyéb előnyök elérése érdekében, miközben valódi gazdasági tevékenységüket más helyszíneken folytatják. Az amerikai cégek számára nyújtott kedvező adózási bánásmód arra sarkallja a vállalkozásokat, hogy hivatalos székhelyüket az Egyesült Államok területére mozdítsák át. Ez egy újabb szomorú illusztrációja a verseny aláásásának, amely a globális gazdasági tájban egyre inkább megfigyelhető.

Az Egyesült Államok követeléseinek engedve, a G7 országok között elért megállapodás komoly kockázatot jelenthet a minimumadó globális bevezetésére nézve. Ez a híres OECD/G20 inkluzív keretrendszer egyediségét is megkérdőjelezi, sőt, úgyszólván nevetségessé teheti azt.

Azt a látszatot keltették, hogy az új globális keretet több mint 140 ország közösen dolgozta ki. Kétségtelen, hogy sok fejlődő ország panaszkodott arra, hogy ez a megállapodás nem volt tisztességes velük szemben, és hogy az erős országok nem hallgatták meg aggodalmaikat. Mostanra lehullt a lepel. A nem G7-országokat, köztük több tucat feltörekvő piaci és fejlődő országot arra kérik, hogy hagyják jóvá egyetlen ország által rájuk kényszerített döntést.

A második pillér megerősítése elengedhetetlen, nem pedig eltávolítása. Jelenlegi formájában csupán a nagy multinacionális cégekre vonatkozik, melyek globális árbevétele eléri a 750 millió eurót vagy annál magasabb szintet. A 15%-os globális minimum adókulcs pedig túl alacsonynak számít.

A nemzetközi társasági adózás átalakítására irányuló független bizottság már régóta a legalább 25%-os minimális adókulcs bevezetését szorgalmazza.

Szakértők becslései szerint a második pillér minimumadója évente 155-192 milliárd dollárral növelhette volna a globális társaságiadó-bevételeket. Ez ugyan figyelemre méltó összeg, de a 25%-os minimum adókulcs révén évente több mint 500 milliárd dollárnyi többletbevétel realizálható. Olyan környezetben, ahol az egyenlőtlenségek, a klímaváltozás és a közszolgáltatások alulfinanszírozottságának válsága egyre égetőbb problémát jelent, az ilyen jelentős források bevonásának elmulasztása nem csupán költségvetési szempontból felelőtlen, hanem erkölcsileg is védhetetlen döntésnek tekinthető.

A második pillér jelentette a kiindulópontot - ez a társasági adó globális alsó határa, amely megfékezhette volna a race to the bottom jelenséget, és helyreállíthatta volna az adózási igazságosság bizonyos fokát. A G7-ek azon döntése, hogy az amerikai multinacionális vállalatok mentességet kapnak, még ezt a szerény alsó küszöböt is gyengíti, és rossz üzenetet küld a világ többi részének.

Éppen pár hete az ENSZ-ben globális konszenzus alakult ki a nemzetközi adóügyi együttműködés megerősítésének és a progresszív adórendszerek bevezetésének szükségességéről. Az országok nagy többsége megszavazta ezt, és támogatja a nemzetközi adóügyi együttműködésről szóló ENSZ-keretegyezmény irányába mutató tárgyalásokat. Az Egyesült Államok kormánya azonban nemrégiben elállt az ENSZ-tárgyalásoktól, mondván, hogy a javasolt ENSZ-egyezmény céljai "nincsenek összhangban az Egyesült Államok prioritásaival, és nemkívánatos túlkapást jelentenek".

A nemrégiben lezajlott negyedik nemzetközi fejlesztésfinanszírozási ENSZ-konferencia (FfD4) záródokumentumának, a Sevilla Megállapodásnak az elfogadásakor az Egyesült Államok volt az egyetlen jelentős ország, amely nem képviseltette magát.

Ha az USA számára lehetővé válik, hogy megkerülje az amúgy is szerény második pillér szabályait, az nemcsak aláássa a multilateralizmust, hanem szembemegy a vállalt kötelezettségekkel is, és tovább mélyíti a globális adóügyi kormányzás egyenlőtlenségét.

Az OECD/G20 inkluzív keretrendszerének tagjainak el kell utasítaniuk a G7-ek által kötött megállapodást. Nem szabad megengedni, hogy az USA diktálja a globális politikát. Az USA hatalmas, de a globális GDP kevesebb mint 20%-át fedi le.

A Sevillában az FfD4-re összeülő országok vagy elfogadják, hogy az USA aláássa a multinacionális vállalatok méltányos adózásának elérésére tett minden erőfeszítésüket, vagy megkettőzik erőfeszítéseiket egy új, mindenkit lefedő nemzetközi adórendszer ENSZ-en belüli létrehozására. A világgazdaság és a bárhol élő emberek érdekében az utóbbit kellene választaniuk.

Joseph E. Stiglitz A Columbia Egyetem Nobel-díjas közgazdászprofesszora. 2001-ben kapta a közgazdasági Nobel-díjat. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) 1995-ös jelentésének vezető szerzője, amely szervezet 2007-ben béke Nobel-díjat kapott. 1995-1997 között Bill Clinton amerikai elnök gazdasági tanácsadó testületét vezette. A Világbank alelnöke és vezető közgazdásza volt 1997-2000 között. Kutatásai többek között a jövedelmi egyenlőtlenségek, a klímaváltozás, a vállalati kormányzás (corporate governance) és a globalizáció kérdéseire irányulnak.

José Antonio Ocampo, a neves kolumbiai közgazdász és politikai figura, kiemelkedő szerepet játszott a nemzetközi gazdasági diskurzusban. Széleskörű tapasztalatokkal rendelkezik a fejlődő országok gazdasági fejlesztésében, és számos nemzetközi szervezetnél, köztük az ENSZ-nél is dolgozott. Ocampo munkássága során a fenntartható fejlődés és a globális gazdasági egyenlőtlenségek csökkentésének fontosságára hívta fel a figyelmet. Elkötelezett híve a társadalmi igazságosságnak és a gazdasági reformoknak, amelyek célja a szegénység mérséklése és a gazdasági lehetőségek szélesítése. Az ő látásmódja és szakmai tapasztalata inspiráló példa lehet mindazok számára, akik a globális kihívásokra keresnek megoldásokat.

Az ENSZ korábbi főtitkárhelyettese, Kolumbia egykori pénzügyminisztere, a Columbia Egyetem oktatója, az ENSZ Fejlesztéspolitikai Bizottságának aktív tagja, továbbá a nemzetközi társasági adózás reformjával foglalkozó független bizottság, azaz az Independent Commission for the Reform of International Corporate Taxation tagja.

Jayati Ghosh egy kiemelkedő közgazdász, aki jelentős hatással van a globális gazdasági diskurzusra. Munkássága során különösen a fejlődő országok gazdasági kihívásaival, a társadalmi egyenlőtlenségekkel és a fenntartható fejlődéssel foglalkozik. Ghosh érvelései gyakran a politikai döntéshozók figyelmét is felkeltik, mivel hangsúlyozza a gazdasági rendszerek átalakításának szükségességét a társadalmi jólét érdekében. Elméleti megközelítésein túl, gyakorlati javaslatai is fontosak lehetnek a jövő gazdasági stratégiái számára.

A Massachusettsi Egyetem Amherst-i kampuszának közgazdaságtan professzora, aki emellett a Római Klub Átalakuló Közgazdaság Bizottságának aktív tagja, valamint az International Corporate Taxation Reform nevű független bizottság társelnökeként is tevékenykedik, a nemzetközi társasági adózás reformjának élharcosa.