Régészeti felfedezés! Egy különleges helyszínen emberelődök lábnyomaira akadtak a kutatók, ezzel új fényt derítve ősi elődeink életére.
Már túlléptünk azokon az elméleteken, amelyek kizárták a Homo sapiens más ősi fajokkal való együtthaladásának lehetőségét, és most végre közvetlen bizonyítékokra bukkantunk erről. A kenyai Turkana-tó környékén fekvő híres lelőhely, Koobi Fora, már 4 és 1,4 millió évvel ezelőtt is az élet pezsgésétől volt hangos.
Másfél millió évvel ezelőtt, egy hétfő reggel, egy afrikai tó nedves partján három Homo sapiens ősi elődje sétált. Pár órával előttük vagy utánuk, ezen a tájon egy markáns állkapcsú, kisebb agyú rokon, a Paranthropus is utazott. Mindkét csoport tagjai felegyenesedve, két lábon jártak, ahogy az ősi táj felfedezésére indultak. Nyomaik nem sokkal később sűrű sár, hamu vagy egyéb üledék borította be, megörökítve e pillanatokat a föld mélyén.
A nyomok között óriási gólyák, pelikánok, antilopok, zebrák és vízilovak lábnyomait is sikerült azonosítani. A kenyai Turkana-tó közelében fekvő híres lelőhely, Koobi Fora, már 4 és 1,4 millió évvel ezelőtt is az élet pezsgő forrása volt. Richard Leakey az elmúlt öt évtized során itt fedezte fel az emberi faj öt különböző ősének maradványait, gazdagítva ezzel a történelmünkről szerzett tudásunkat.
Richard Leakey, aki 2022-ben, 77 éves korában távozott az élők sorából, egy igazi tudományos hagyomány örököse volt. Szülei már a korai ősemberkutatás úttörői voltak, és a családi szálak tovább élnek lánya, Louise Leakey révén, aki szintén a terület elismert szakértője. 2021-ben Louise és munkatársa, Richard Loki, izgalmas nyomokra bukkantak, ám a felfedezést óvintézkedésből hamarosan elrejtették. Az ügy komolyságát fokozta, hogy a Chatham Egyetem neves professzora, Kevin Hatal, aki a járás és a lábfej anatómiájának, valamint evolúciójának szakértője, szintén bevonásra került a kutatásba.
Úgy látszanak a sárban megcsúszó lábujjak nyomai, mintha a nyomok tegnapról maradtak volna
„Tedd egyedivé a mondandódat” – javasolta Leakey. Az emberi elődök nyomai közül nem csupán koponyatöredékek maradtak ránk, hanem a lábnyomok is, amelyek viszont nem mozgathatók vagy szállíthatók el, mint más fosszíliák. Továbbá, egy lábnyom konkrét emberelődhöz való kapcsolása teljesen másfajta kihívást jelent.
Az egyik csapás 13 lábnyomból áll, és egy kelet felé haladó egyéntől ered. Mindössze egy méterre tőle három nyom halad észak irányába. A nyomok keletkezésének időrendje nem teljesen világos, de annyit tudunk, hogy a megmaradásukhoz elengedhetetlen volt, hogy órákon belül, vagy legfeljebb egy napon belül egy újabb üledékréteg borítsa be őket.
Hatala és csapata a modern emberi lábfej működésével vetette össze a másfélmillió éves nyomokat. Amikor a modern ember sárba lép, ívként rajzolódik ki, ahogy tömegközéppontja a sarokról a lábujjak felé mozog.
A fosszilis lábnyomok lenyűgöző ablakot nyitnak a múlt világába, hiszen olyan élő pillanatképeket adnak nekünk, amelyek életre keltik őseink mindennapjait. Ezek az ősi nyomok lehetővé teszik számunkra, hogy bepillantsunk abba, hogyan mozogtak az egyének évmilliókkal ezelőtt, és hogyan léptek interakcióba egymással, valamint a körülöttük élő állatokkal. Olyan részleteket tárnak fel, amelyeket a csontok vagy a kőeszközök nem tudnak megjeleníteni.
„Tedd egyedivé a szövegedet!” – javasolta Hatala, miközben egy érdekes ötletet osztott meg.
A két vagy három tagból álló csoport, amely észak felé tartott, már jóval a modern ember megjelenése előtt felfedezte ezt az utat. Ezzel ellentétben a kelet felé haladó ősi ember nyomai jóval laposabbak, inkább az Australopithecus lábnyomaira emlékeztetnek. Nagylábujja sokkal mozgékonyabb, és a lábfejtől elkülönülten helyezkedik el – hasonlít a csimpánzok lábára, akiknek nagylábujja még inkább eláll, segítve őket a fákon való mászásban.
A friss felfedezés megkérdőjelezi Ernst Mayr ötvenes évekbeli alapvetését a paleontológiában, amely azt állította, hogy a különböző emberszabásúak sosem osztoztak egy időben ugyanazon a területen. Ma már egyértelmű, hogy őseink, a neandervölgyi és a gyenyiszovai ember képviselőivel is találkoztak, bár a köztük lévő kapcsolatok nem éppen a békés együttélés jegyében zajlottak.
Ezzel szemben a Koobi Forán is nagy számban felbukkant Homo erectus és Paranthropus boisei csontok és fogak arra utalnak, hogy a mászkáló majmok tartósan éltek egymás mellett. Valószínűleg azért, mert táplálkozásuk és életmódjuk nem ütközött. A P.boisei drabális fejével és szupervastag fogzománcával magokat tört és kemény gyökereket rágott. A Homo erectus ugyanakkor mindenevő volt, de a futás biztosította mozgékonyságot a vadászatban is kamatoztatta.
Ez egyértelműen alátámasztja, hogy két eltérő emberi típus létezett, akik gyakorlatilag egy időben, mindössze néhány óra különbséggel ugyanarra a helyszínre léptek. Az, hogy kortársak voltak, talán nem is annyira meglepő, de ez az első alkalom, amikor kézzelfogható bizonyítékot sikerült találni erre a jelenségre. Véleményem szerint ez egy igazán figyelemre méltó felfedezés.
- Az egyik szerző, Craig Feibel, kifejezte véleményét a leletet bemutató tanulmányról, hangsúlyozva annak jelentőségét.
