Pető Péter: A repülésben számomra ez a legfrustrálóbb dolog A repülés élménye sokak számára izgalmas, de van egy aspektus, ami különösen zavaró számomra. Az utazás előtti előkészületek, a hosszú sorban állás és a biztonsági ellenőrzések mind-mind hozzájá
Ez a szöveg a Kapufa című hírlevél egyik darabja. Ezt a 24 Extra legalább Közép-csomagra előfizető olvasói kaphatják, ha feliratkoztak rá. Ezúttal a nekik február 6-án kiküldött szöveget mutatjuk meg itt. A hírlevél csütörtökönként érkezik meg a postaládákba, futballról, utazásról, ételekről, könyvekről, politikáról, médiáról és újságírásról beszél.
Ujjongás, tapsikolás, sőt, a levegőbe emelt összeszorított öklök: mindez a repülőgép érkezésének örömére. Ha ebből az örömből indulnánk ki, logikusan következne, hogy amikor a Pécsre érkező Mecsek IC megérkezik, a vonat utasai is vastapssal üdvözlik a mozdonyvezetőt a végállomáson. De ha a vonatokon, kompokon és buszokon nem tapasztalunk hasonló, kitörő ovációt az út végén, akkor ez komoly kérdéseket vet fel a repülőgépeken - bár szerencsére egyre ritkábban előforduló - ünneplési szokásairól.
Hogy melyek ezek a dilemmák, azt a szöveg második felében beszélem el, mert ebbéli dühömet már kiadtam a Félúton című útiesszémben, nem szeretném most az eredeti gondolat látszatát kelteni azért, mert újra fölháborodott vagyok a tárgykörben. A repeta tehát a végén érkezik, beszéljünk addig az ennél is érthetetlenebb jelenségről: a fékezés utáni felugrásról, aminek irracionalitása tényleg ahhoz vethető, hogy a reggeli kávénkat tároló csésze szélén úgy törünk akkurátusan rommá minden reggel három maszáj strucctojást, hogy minél több héjszilánk tántorogjon a feketénkbe.
Tehát most arról háborgunk, hogy tudniillik megtalálja a repcsi a helyét az adott repülőtéren, mire konkrét tömegek ugranak föl menten, mintha mind az ADHD-fesztivál nagyszínpadán kaptak volna főműsoridőt. A fölfoghatatlan jelenetek konkrétan Monty Python-epizóddá nemesítenek minden random repülést: ablak mellett a csomagtartó pozícionálása nyomán vállak közé behúzott nyakkal is kitartóan egyenesedni szándékozó emberek karjai nyúlnak meg, hogy kaparjanak a fönt elhelyezett kisbőrönd felé, fejek mellett keresi az utat a megfejthetetlen evolúciós kényszerből útjára indított kéz, az emberi értelem pedig a legőszintébb érdeklődéssel követi az eseményeket, izgatottan várja ugyanis a választ arra a nem éppen a napneutrínó-probléma összetettségével tüntető dilemmára:
mégis, mi a fasz történik, ha sikerül elérni azt a kurva csomagtartót onnan belülről? Mi lesz a következő lépés?
Elismerem, hogy bennem olyan érzelmek kavarognak, mint Németh Szilárdban egy váratlanul elé kerülő falafel, ami provokálóan hat. Az idézett jelenetek leginkább a ketrecharc kulturális örökségét mozgatják meg, és ez valóban megindító. Ugyanakkor megfogadom, hogy mostantól a némasági fogadalmat tett kamalduli szerzetesek békéjével közelítek a dolgokhoz, és csupán széttárt karokkal fogom felvetni a kérdéseket, keresve a válaszokat.
