Nápoly szívében, egy eldugott kis kerti házban, egy titokzatos idegen telepedett le. Az ember, akinek szemeiben a vágyakozás fénye csillogott, nem csupán egy új otthonra vágyott, hanem arra is, hogy felfedezze a világ legmélyebb titkait, és talán még megv

De nem keltett különösebb feltűnést. Márai Sándorral matinézunk öt héten át; két hete olvasmányunk a Válás Budán volt, aztán A hang került sorra, most pedig San Gennaro vére ad szemelvényt. Csodálatos mondatok a legnagyobb magyar írók egyikétől.

Tavasz elején híre kelt, hogy a Posillipo kerti házában él egy ember, aki meg akarja váltani a világot. Először Anastasia beszélt erről, a kertész leánya, aki délutánonként a frissen fejt tejet hozta. Amíg beöntötte a tejet az alumíniumbögrébe, fahangon, közömbösen mondotta:

- Furcsa lények. A karácsony előtti időszakban bukkantak fel.

Anastasia énekelni kezdett, miközben reszkető léptekkel sietett le a sötét lépcsőn. Ha késlekedik a tej hozatalával – a kertész itt, Posillipón, sosem engedi ki a teheneit a rétre, mindig csak az istállóban tartja őket. Tél végén, amikor a zöldségek már régóta hiányoznak, előfordul, hogy az állatok csak késő estefelé adnak tejet. Ilyenkor Anastasia mindig dalra fakad a lépcsőn, mert a sötét folyosók és a hallgatag esték félelmet keltettek benne.

A hír, miszerint a Posillipo egyik rejtett kerti házába betelepedett egy férfi, aki a világ megváltására készül, a dombtetőn nem igazán váltott ki nagy felbolydulást.

A meredek úton, amely Santo Strato utcájából, ahol a villanyerővel hajtott társaskocsi közlekedik, felvezet a Villa Ricciardinak nevezett település élőlényekkel zsúfolt bagolyvárába, a járókelők mellékesen beszéltek csak erről. A vidéken, már a régebbi időben, több ember élt, aki meg akarta váltani a világot. Ezért a hírt, hogy egy idegen érkezett, aki afféle Istenszagú ember, csak mellékesen említették. Semmi csodálatosat nem láttak benne. Először is idegenekről, különösen angolokról, mindent el lehetett hinni. Ezenfelül természetes és nem is ritka tünemény, hogy valaki meg akarja váltani a világot. A Mi Urunk Jézus Krisztus is megváltotta a világot.

- Ámen - felelte a micisapkás boros, miközben a pacalárus szavaira figyelt, és a szívében egyetértés született.

Többen ültek a hordókon, figyelmüket a körülöttük zajló életre összpontosítva. A pacalárus, aki nyíltan vállalja kommunista nézeteit, feltűnően különbözik a többi árustól. Mellette ott volt a kőműves is, akinek a téli hónapok hosszú hónapjai alatt nem akadt munkája, ezért most szentképeket árul és adományokat gyűjt egy távoli, bizonytalan helyszínű kolostor megvalósításához. A pacalárus háromkerekű kerékpárjára egy ügyesen megkonstruált ládát erősített, így szállítja a friss pacalt a Villa Ricciardi és a dombtető lakásai között. Fekete, szikár alkatú férfi, akinek arca mindig haragos kifejezést tükröz, de ez nem csökkenti a beszédkészségét, sőt, kitűnő előadóként mindig magára vonja a figyelmet.

A háromkerekű kerékpárra erősen rögzített láda tetején, babérlombok és friss citromok között, ügyesen elhelyezi áruját: a pacalt – kettévágott birka- és kecskegyomrot. Egy rövid pengéjű késsel, szinte művészi precizitással szeleteli fel a nyers zsigereket, amelyekre egy friss citrom levét csorgatja, így kínálva az ízletes falatokat a vevőinek. Ezek a vendégek azonnal, kenyér nélkül falják fel a szivacsszerű mócsingot, élvezve a különleges ízek harmóniáját.

Ez az egyén a kommunizmus híve. Nem táplál reményeket a megváltás iránt, csupán abban bízik, amit Moszkvából ígérnek neki. Jelenleg a kőműves nem az ideológiához tartozik, mivel szentképeket árusít, és ez a szerény bevétel megakadályozza, hogy aktívan részt vegyen a párt tevékenységeiben.

A pacalárus ezt mondta:

- Az angolok mind kapitalista felfogásúak. A világ problémáit nem tudják megoldani. Csak a kommunisták képesek igazi segítséget nyújtani. Hányan is alszotok a szobában? - kérdezte a kőművestől, miközben a fal mellett állt.

- Nyolcan - mondta a kőműves nyugodtan.

- Tudod, hány szoba rejtőzik a Vatikán falai között? - kérdezte a pacalárus, miközben egy füstölgő tányért rendezett az asztalon.

De a boros most közbeszólt. Ez az ember kövér. Ő is micisapkát visel és feltűnő színű kötött ujjasokat. Fiatal korában lefényképeztette magát - a színes fénykép holdas tájat mutat, a háttérben a Vezúvot, amint vörös tüzet köp az égre, s az előtérben őt magát, a borost, fekete ruhában, nyakában fehér sállal, amint kezét tisztelgő, katonás mozdulattal micisapkája pereméhez illeszti. A bort Gragnanóban veszi, és gesztenyefa dongákból ácsolt hordóban tartja. Ezt mondta:

- Tudod, hányan pihennek egy moszkvai szobában? - kérdezte a félkarú halas, miközben a szoba sarkában egy régi órát bámult, amelynek ketyegése csak fokozta a rejtélyes hangulatot.

A pacalárus arca komorrá vált, ahogy a sors szorításába került. Gyors léptekkel a hordók elé sietett, és belemerült a játékba. A két fiú, akik a szamárkordéval érkeztek a szent Bagnoliból Posillipóra, a kőműves, és egy amerikai mogyorót áruló férfi, aki a közeli villamosmegálló mellett árnyékot keresett a platán alatt, figyelmesen hajoltak közelebb. Az előadás kezdete felkeltette érdeklődésüket, és szakértő pillantásaikkal jelezték, hogy készen állnak a látványosságra.

Kezükben a pohár, melyben a rubinvörös bor csillogott, figyelemmel kísérték a történéseket.

A pacalárus szemeit lecsukta, mintha mélyen a gondolataiba merült volna, keresve az ihlet szikráját. Lassan, megfontolt mozdulatokkal mesélte el történetét, mintha minden egyes gesztusa egy külön világot teremtett volna.

- Megpillantottam Peppinót, az állatszelídítőt - jelentette ki ünnepélyes hangon. - Emlékeztek még rá?

Az idősebbek emlékezete kincseket őriz. A pacalárus szívében valami különös érzés ébredt, mint amikor az utcai költő, aki Tasso szavait szavalja a Porte Capuana árnyékában, hirtelen megérzi azt a varázslatos pillanatot, amikor a hétköznapok szürkeségéből a művészet és a szavak varázserejével kiemelhetik az embereket. Ilyen különleges időszakokban az utcai művész számára valami különös izgalom rejlik. A levegő tele van feszültséggel és vonzalommal, mindenki figyelme egy irányba összpontosul. Halkan kezdte:

Egyszer, Calabriában, egy különleges előadás során, váratlanul fellázadt az egyik oroszlán...

A történet nem volt egészen új. A halas és a boros már hallották. Mégis figyeltek, mert a taglejtés, az arcjáték, egyszóval az előadás minősége fontosabb volt számukra, mint a történet. Csillogó, szakértő, fekete szemmel figyeltek. Csak az ember, aki amerikai mogyorót árult, figyelt fölényes arckifejezéssel, mert üzlethelyéről, a platán alól, egész nap Caprit és a tengert látja, a főútvonalon pöfögő amerikai gépkocsikat, s ezért nagyvilági a modora. De amikor a pacalárus az elbeszélésben elérkezett a jól ismert és mindig újra ellenállhatatlan szakaszhoz, amint Peppino, a szelídítő, letérdel a fellázadt oroszlán előtt, keresztet vet, és az Atya, Fiú és Szentlélek nevében kéri, ne falja fel őt a fenevad: mindenki felszabadultan tapsolni kezdett. A pacalárus ezt a részt csakugyan jól adta elő:

Letérdelt a hordók közé, remegő kezeivel keresztet rajzolt a porba, hörgéséből és a félelemtől kidülledt szemeiből áradt a pánik, ahogy a láthatatlan, mégis a Művészet hatalmából itt lévő vadállat előtt állt. A kétségbeesés és a rettegés szorításában kérlelte a titokzatos lényt, majd végül megkönnyebbülten állt fel, mert a siker édes érzése átjárta, és úgy érezte, megmentette az önbecsülését.

A túlsúlyos boros pohár mellett ült, és vidáman törölgette a szeméből a könnycseppeket, miközben harsányan felnevetett.

- Látod - mondta aztán. - Van megváltás.

- Ez csupán egy mese - jelentette ki magabiztosan a pacalárus, miközben rongyos nadrágja foltozott térdéről óvatosan letörölte a port. - Más kiút nincs, csak a társadalmi igazság.

- Ezt a cikket az újságban láttad - mondta higgadtan a félkarú halász.

- Te egy igazi bolond vagy - jegyezte meg a boros, miközben egy pohár bort töltött.

- Az apám tengerész volt, és Génuában is megfordultam - mondta a pacalárus, miközben sértődötten fújta ki a levegőt.

Fölényesen fütyörészni kezdett, és kisétált az utcára. Zsebkendőjével elhessegette a pacalról és a citromokról a legyeket. Ebben az évben már tavasz elején tűrhetetlenül sok volt a légy a Posillipón.

Persze, szívesen segítek! Kérlek, add meg a szöveget, amit szeretnél egyedivé tenni, és én átdolgozom neked.

Az öreg báró, aki minden délután végigsétált a Posillipo sugárútján, a platánok és az eukaliptuszfák alatt, ezt mondta:

- Én is észrevettem azt az embert. Reggelente egyedül indul a kilátó felé, mintha a világ egyedüllétét keresné. Estefelé viszont már a feleségével tér vissza a Marechiaréhoz. Ott ücsörögnek a Finestrella erkélyén, pizzát majszolnak és bort kortyolgatnak. Valószínűleg nem túl gazdag. Az a tévhit, miszerint minden angol és amerikai bőséges anyagiakkal rendelkezik, nem mindig igaz. Az ő megjelenése is árulkodó: szemüveg a szemén, szandál a lábán. Nem hiszem, hogy ő lenne az, aki megváltoztatja a világot. Csak egy idegen, aki a feleségével itt tartózkodik, egy bútorozott lakást bérel, majd egyszer csak továbbáll. Már sok hasonló angol élt itt, és végül mindannyian elmentek. - Felemelte öreg, májfoltos kezét, amelyen egy címergyűrű csillogott.

- Én tudom, mert sok előkelő embert ismertem. Sajnos, az idegenek között ritka az igazán előkelő ember.

- Cavaliere - szólalt meg a tengernagy -, legyünk óvatosak! A világ egyre inkább az anyagi javakra összpontosít. Én magam is ismertem Moscati doktort, és hitelesen állíthatom, hogy léteznek olyan emberek, akik már életük során megélik a szentséget.

- Gondolj csak Pio atyára Foggiában! - mondta az öreg, miközben a naplemente fényei megcsillantak az eukaliptuszfák között, ahol a fagolyós szerencsejáték zajlott. A körönd szélén ült, és a Marechiare öblének lejáróját figyelte, ahogy a hullámok lágyan simogatták a partot.

Nem lehet tudni, mivel foglalkozik ez az ember, mert elegánsan öltözködik - nyáron is sötétkék ruhát visel és bőrtalpú cipőt -, s egész nap itt ül a körönd szélén, a padon. De esténként ő vezeti az utcai szerencsejátékot, melynek sok résztvevője akad. A játékosok egyenként ötven lírát fizetnek be, s aztán egy gyermekfej nagyságú fagolyót gurítanak - óvatosan - a járda peremének közelébe. Ötszáz lírát nyer, aki a játék szabályainak értelmében helyesen dobja a golyót.

- Padre Pio jelen van San Giovanniban - jelentette ki most ez az ember.

Előfordul, hogy akár négy napot is el kell tölteni, mire a látogató végre elébe léphet. Fekete félkesztyűt hord, mivel kezén Krisztus sebei nyomot hagytak.

- A lábán is - mondta mély, rezgő hangon egy másik idős férfi, akinek fején micisapka ült, és mankóval lépkedett, hiszen a tél folyamán el kellett távolítaniuk pár elüszkösödött lábujját.

„Ez nem biztos” – felelte a tengernagy, miközben a horizontot bámulta, mintha a távolban rejlő titkokról próbálna leolvasni valamit.

- Teljesen biztos vagyok benne - mondta az idős férfi, aki a fagolyós játékot irányította. - A nagybátyám is járt Padre Piónál. Amikor gyóntat, mindig virágillat lengi körül. Az étteremben pedig kedvező árakkal várják a vendégeket.

A báró felemelte címergyűrűs mutatóujját:

- Legyünk óvatosak - figyelmeztetett. - Padre Pióról rengeteget pletykálnak. De az Egyház eddig hallgatott. Vannak olyanok, akikről azt mondják, hogy isteni aurájuk van, de az idő múlásával kiderül, hogy ez az aura elhalványul. Moscati doktor esetében viszont más a szituáció. Az Egyház már kifejtette a véleményét...

A tengernagy, éles, sipító hangon, váratlanul közbeszólt:

- Óvatosan fejezte ki magát. Jól ismertem Moscati doktort, hiszen már meglátogatott engem, amikor a lányom megbetegedett. Szirupot írt fel, és csodák csodájára, a köhögése hamarosan megszűnt. De hát ez még nem elegendő bizonyíték.

- Nem - mondta rekedten, de gyors beszéddel a báró. - Az sem bizonyít semmit, hogy az őrgrófnét, aki a Szent Lajos téren él, sikerült meggyógyítania a kiütéseiből. Csak élesztőt adott neki, és együtt imádkoztak. Tegnap jártam nála, és semmi baja. Mindez nem jelent semmit. Novarában van egy állatorvos, aki embereket is gyógyít élesztővel. Ennek ellenére az érsek már megengedte, hogy a Gesù Nuovo-templomban emléktáblát helyezzenek el Moscati doktor sírja fölé, és belegravírozzák a jó hírt.

- Miféle jó hírt hoztál? - kérdezte az öreg, akinek a lábujjai már nem voltak meg, gyanakvó pillantással a szemében.

- A szentség híréről van szó - mondta a báró, hosszan, szinte áhítattal ejtve a "szentség" szót, mintha minden egyes szótagot meg akarna ízlelni. - Még nem szent, még nem is boldog - folytatta, szemeiben izgalom csillant. - De már ott lebeg körülötte a szentség híre. Fama sanctitatis... A templom márványtáblájába vésték ezt, a doktor sírja felett. Ez már egy lépés. Elismerem, még nem a végső cél, de már létezik. A dicsfény, amely e pillanatban a doktor feje körül ragyog, cseppet sem hatalmas; inkább csak egy aprócska fénycsóva. Ez a kis dicsfény még elhalványulhat. Nem garantált, hogy végül teljes erejével ragyog majd. De a szentség híre, s a körülötte keringő csekély dicsfény mindenképpen ott van. Néha meglátogatott. Esti órákban érkezett, narancslevet kortyolgatva. Szavainak száma mindig csekély volt, és ez rokonszenves számomra. Nem kedvelem azokat a szenteket, akik túl sokat fecsegnek.

- Volt esetleg esernyője? - érdeklődött az öreg tengernagy, hangjában egyfajta kíváncsisággal, mintha egy titok nyomába akart volna érni.

A báró hunyorgott, ahogy a Posillipo dombja fölött elterülő narancssárga égboltot fürkészte, szemében egy kis szomorúság csillogott. Kábultan morogta:

- Esernyője? Hát, nem vagyok benne biztos - mondta kissé zavarodottan. - Talán volt neki egy. Igazi úriember volt, tudod.

- Még sosem találkoztam olyan szenttel, akinek esernyője lett volna - jelentette ki határozottan a tengernagy.

A vasrácsos padon ülve, csendben merengtek. Csak a báró állt, akinek szüksége volt a mozgásra; a többiek mind öregek voltak. Nem néztek ki rongyosnak, de a szegénység szürke fátyla mindannyiukra ráterült. A tengernagy, akinek a nyugdíja sem volt más, mint az inflációval erodált jövedelem, fiát a nápolyi jogi egyetemre járatta. A fiú motorozott, ami nem kis kiadást jelentett. De hát ez volt a korszerűség: a motorkerékpár, az alacsony, kis kerekű, divatos jármű, csakúgy, mint régen a hátasló. A tengernagy tudta, hogy jogászpalántája nem járhat gyalogosan. De mindannyian szegények voltak. A bárónak akadt egy háza Szicíliában, de a nyári esőzések gyakran megrongálták, sőt, néha be is dőlt. Az ember, aki bőrtalpú cipőt hordott még a legmelegebb hónapokban is, és a golyódobálós játék vezetője volt, olykor nyert a szerencsejátékban, hiszen már régóta űzte. Ötszáz papírlíra nem tűnt soknak, de ha volt hol aludni, és ismerte a beszerzési forrásokat, egy napig el lehetett belőle lenni. Mindannyian szegények voltak, és egyikük sem találkozott még olyan szenttel, akinek esernyője lett volna. Csendben ültek, és a gondolataikban barangoltak.

Fiatalok siettek el a Posillipo tágas sugárútján, divatos, büdös és dübörgő motorjaikkal. Tekintetük a távolba fújt, ahogy a levegőben madarak köröztek, villaformában az égbolton. A nap a Baiae mögött bújt el, és mélykék égen vastag, olajos aranycsíkot húzott maga után. Bagnoliban az Ilva-gyár szirénái zúgtak, éles hangjukkal visszhangozva a múlt szörnyűségeit, amikor a bombázások és a halálos veszélyek árnyékában figyelmeztettek.

Nápoly, különösen a kikötő körül, sokfelé lyukas volt. A bombák itt rendszertelenül pusztítottak, mert az amerikaiak nem céloztak. Később az amerikaiak cigarettát és csokoládét adtak a nápolyi lányoknak és a kisfiúknak. Különösen a négerek voltak adakozók.

Valahogy erre gondoltak, mert a báró - öreges eszmetársítás következményeképpen - ezt mondta:

- Az amerikaiaknak nincs szentjük.

Bólogattak. A báró most vívóállásba helyezkedett, mint mindig, mikor önmagával vagy a külvilággal eszmei párharcba kezdett. Kalapját mellékes mozdulattal hátratolta feje búbjára.

Egyik kezét csípőre tette, másik keze öt ujját összecsücsörítette.

Így mondta - s közben alulról felfelé lóbálta kezét, mintha labdázna:

Az Egyesült Államoknak mostantól el kell fogadnia a globális irányítás felelősségét. Ez a helyzet azonban komoly kockázatokkal jár, hiszen hiányzik számukra egy olyan erkölcsi iránytű, amely segítene eligibilitásukban és legitimitásukban.

- Van szentjük - jelentette ki a tengernagy. - Egy nő. A fiam hallotta a hírt a Nemzetközi Gyógyszertárban. Oda amerikaiak is betérnek.

- Milyen szent? - firtatta a báró, szemeiben gyanakvó fény csillant. - Ott, Amerikában született, ugye?

- Nem - mondta vékony, panaszos, kissé öregasszonyos hangon a tengernagy. - Csak bevándorolt. Displaced person - mondta a bárónak bizalmasan.

- E! - mondta a báró. És kezét, csücsörített ujjakkal, a magasba emelte.

Ezt az "E!..." kifejezést mindig is megértették. A betű, amely a hangjegyek világába is átcsúszott számukra, fonetikai elhelyezkedése révén sokféle jelentéssel bírt, akárcsak az egytagú kínai szavak. Kifejezhette például: "Nos, lám!..." Vagy éppen azt, hogy: "Úgyis mindegy!" Esetleg: "Hohó, majd meglátjuk!..." Nápoly vidékén, Campania területén, a legtöbb vitát ezzel az "E!..." kifejezéssel zárták le.

A Posillipo dombja fölött, ott, ahol az új futballpálya építkezése zajlik, és ahol a korlátról rálátni Nisida szigetére, valamint arra a sziklára, amelyhez Ulysses hajóját kikötötte, amikor barátai Polyphemos barlangjában pihentek, a nap lassan eltűnt a horizonton. Baiae és Cap Misena felett a domboldal házait és a bérctetőt aranysáv ölelte körül, mintha egy régi nápolyi templom olcsó festményein a szentek glóriája ragyogna. Mindenki hunyorogva figyelte a nap búcsúját. A madarak csendbe burkolóztak az eukaliptuszfák között, a levegőt pedig fás, gyantás illat lengte körül.

A tenger felett vízimadarak kergetőztek, és az ischiai hajó lassan himbált el a Marechiare öble előtt.

Minthogy ez minden este így történt, hallgattak.

Az úttest túlsó oldalán megjelent az ismeretlen házaspár. A férfi lábán szandál volt, fekete napszemüvege mögött rejtőzött a tekintete. Az asszony hajának vöröses arany fénye feltűnő ellentétben állt a sötét nadrágjával. Mindketten botra támaszkodva lépkedtek, mozgásukban érezhető volt a fáradtság, ami az élet hosszú útjának terhét jelzi. Nem voltak már fiatalok, de a korukra sem lehetett őket vénnek nevezni. Céltalanul bandukoltak, nem sétáltak, inkább úgy tűnt, hogy a lépteik sodródnak, mint a szél fújta falevelek. Az idegenek mindig így jöttek-mentek a Posillipón és Amalfiban, a környék utcáin - egyfajta bizonytalansággal lépdeltek. Olyanok voltak, mint akik nem tudják, merre tervezik folytatni az útjukat, de már azt sem tudták, hogy el akarnak-e indulni innen. Az öregek, akik a padon ültek, figyelmesen szemlélték a jelenetet. Amikor az idegenek eltűntek a kanyarodó lejárat mögött, a báró megjegyezte:

A ház bérleti díját mindig időben rendezik. Ezt az információt az öcsémtől tudtam meg.

A fagolyós játékot irányító férfi, aki látszólag nem volt a legélesebb eszű, naivan ezt jegyezte meg:

- Nem garantált, hogy egy olyan személy, aki pontosan teljesíti a bérleti díj kötelezettségeit, képes lenne megváltoztatni a világot.

Az idős férfi, akinek a lábujjait a zord téli hónapokban amputálták, ezt a szomorú, mégis bölcs mondatot osztotta meg: