Nagy Ervin szavaival élve: Amikor nem szükséges behódolni, amikor nem kell megszolgálni senkinek az elvárásait, és amikor nem egy kultúrális monarcha uralja a színteret, akkor teljesen új fényben tűnik fel az élet ebben az országban.

Nagy Ervinnel Avignon varázslatos városában, a világ legnagyobb színházi fesztiválján osztottuk meg egymással tapasztalatainkat. Beszélgettünk a magyar színház aktuális helyzetéről és arról, milyen lehetőségek rejlenek a jövőben, hogy új utakat találjunk a művészet fejlődésében.

Először lépett be az Avignoni Fesztivál varázslatos világába. Melyik élmény volt az, ami leginkább megragadta és lenyűgözte?

Az a lenyűgöző energia, ami a színház világából árad, minden korosztályt magával ragad. Itt, Avignonban, szinte minden pillanatban megkeres valaki, és megoszt veled valamit; közvetlenek, és mozdulataikban ott rejlik az önkifejezés ősi varázsa. Magyarországon ehhez a közvetlen kommunikációhoz nem vagyunk hozzászokva: nehezen viseljük az interaktivitást és az önmagunk menedzselését. Ha elmondjuk valakinek, miért különleges az, amit csinálunk, azt sokszor nyomulásnak érezzük. Pedig a kultúrát bizony "el kell adni" – nem termékként, hanem úgy, hogy meggyőzzük az embereket arról, hogy az, amit létrehozunk, értéket képvisel, és érdemes megismerniük a világról alkotott nézőpontunkat. Végső soron ezért választottuk ezt az utat: hogy valamit átadva megmutassuk magunkat. Ez az ősi ösztön – az önkifejezés iránti vágy – itt Avignonban szinte tapinthatóan él és lélegzik. Otthon azonban ez a lelkesedés lassan eltűnik, ahogy az ember feledésbe merül a mindennapok szürkeségében.

Az imént megjegyezte, hogy Avignonban valóban ott vannak a színház mesterei. Ez a jelenség valami egészen más dimenzióba helyezi a fesztiválélményt, messze túlmutatva a megszokott kereteken.

A legmegdöbbentőbb élmény az volt, hogy ez a rendezvény nem csupán egy fesztivál, hanem egyfajta ősrégi színházi vásár - pozitív értelemben. Olyasmi, amit Shakespeare vagy Molière korában képzelnénk el: amikor a színház valóban a közönség szívében élt. Itt mindenki aktívan részt vesz, közvetlenül, személyesen, és a színház nem zárja be magát rejtett színfalak mögé. Nem egy sötét szobában zajló művészi játék, hanem folyamatos, nyílt önkifejezés - az utcán, az emberek között. Itt a figyelem elnyeréséhez valódi erőfeszítés szükséges: meg kell ragadnod a közönség figyelmét. A színház Magyarországon gyakran zárt, elitista közeg - inkább laboratórium, mint valós fórum. Itt azonban újra ráébredtem, miért is vágtam bele ebbe az egészbe: hogy kapcsolatokat építsünk. Hogy megosszuk magunkból valamit - mindenkivel.

A Tisza Párt képviselőjelöltjeit egy belső szavazás keretében fogják kiválasztani, és már szóba kerültek a 2026-os választásokra való indulásról Rost Andrea és Nagy Ervin is.

A magyar színházi rendszer gyökerei mélyen a 19. századba nyúlnak vissza, amikor a nemzeti identitás keresése és a kulturális önállóság megteremtése érdekében a színház fontos szerepet játszott. Ekkor alakultak meg az első magyar nyelvű színházak, amelyek a hazai irodalom és kultúra népszerűsítésére fókuszáltak, és a közönség számára lehetőséget adtak arra, hogy a saját nyelvükön tapasztalják meg a színház varázsát. A modern kor kihívásai azonban nem kímélték a magyar színházi világot. A globalizáció, a technológiai fejlődés és a változó társadalmi igények új elvárásokat támasztanak, amelyekhez a hagyományos színházi struktúrák nehezen alkalmazkodnak. Az új művészeti irányzatok, a digitális platformok és a nézői szokások átalakulása sok esetben konfliktusba kerül a megszokott formákkal és konvenciókkal. Ezenkívül a finanszírozási problémák és a politikai befolyás is hozzájárulnak ahhoz, hogy a magyar színház nem mindig tud lépést tartani a kortárs trendekkel. Mindezek ellenére a színház továbbra is fontos közösségi tér marad, ahol a társadalmi kérdéseket és a kulturális örökséget egyaránt feldolgozhatják. Az adaptációra és az innovációra való törekvés kulcsfontosságú lehet a jövőbeli fejlődés szempontjából.

Nagyon bonyolult rendszer ez. Egy szocializmusból itt maradt, mindenkit ellátni akaró hálózat, ahol irgalmatlan pénzeket toltak be az összes kőszínházba, művházba. A rendszerváltás után senki nem mert igazán hozzányúlni, mert sok ellenséget szerzett volna. Így alakult ki egy torz ellátó kultúra, amelyben nem a művészi teljesítmény lett a mérce, hanem az, ki alkalmazkodik jobban a rendszerhez.

Az egész felépítmény fokozatosan egyre inkább az érdekek köré formálódott, sokkal inkább, mintsem a valódi művészi igények vezéreljék.

Míg Franciaországban...

A saját tapasztalataim alapján úgy tűnik, hogy ott a kultúra sokrétűen és szilárdan áll. A támogatási rendszer átgondoltabb, és a döntéshozók szakmai szempontok alapján hozzák meg döntéseiket, nem pedig pártpolitikai preferenciák mentén. Pályázati lehetőségek vannak, így a felkészültség és a meggyőzés kulcsfontosságú szerepet játszik a tartományok, városok és minisztériumok számára. Az a benyomásom, hogy ott a kultúra valóban közszolgálati jellegű. Ezzel szemben nálunk a helyzet sajnos nem ilyen kedvező. A kulturális szektor pénzügyi nehézségekkel küzd, és a politikai befolyás olyan mértékben érvényesül, hogy az önkifejezés és a szabad alkotás lehetőségei drámaian korlátozottak.

Miközben a rendszer éppen azokat zárja ki, akik valóban hajlandók cselekedni és változást hozni, sokan csak passzívan figyelik az eseményeket.

A kultúra napjainkban olyan, mint egy magányos, elhagyatott kóró az út mentén, amely minden erejével harcol a fennmaradásért. Ez nem csupán költői túlzás. A helyzet valójában a túlélés drámájáról szól. Az önkormányzatok költségvetéséből elvonták a támogatásokat, a művelődési házak kiszáradtak, és a kultúra forráshiánya mára szinte teljesen megfosztotta a közösségeket az élő művészettől. Miközben tudomást szerzünk arról, hogy egy immerzív színház kétmilliárdos támogatást kap, a független szcénának mindössze 150 millió forint jut, ami éppen csak a létezéshez elegendő. Ezt szó szerint kell érteni: aránytalanság, kiszolgáltatottság és politikai önkény uralja a teret.

A politika folyamatosan formálja a társadalmi diskurzust, meghatározva, hogy mi számít elfogadottnak és mi nem. Ez a dinamikus hatás mélyen befolyásolja a művészek belső világát, hiszen a kreatív kifejezésük sokszor a politikai kontextus tükrében nyer értelmet. A politikai klíma, a társadalmi elvárások és a hatalom által támasztott korlátok mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a művészek hogyan látják és ábrázolják a valóságot. Mennyire mernek provokálni, vagy éppen ellenkezőleg, mennyire érzik szükségét a kompromisszumnak? Ez a belső küzdelem és az önkifejezés határainak feszítése folyamatosan alakítja a művészetek világát, új irányokat és perspektívákat teremtve.

Szerintem a magyar színházi szakma 90%-a nem tudatosan, de liberális érzékenységű. Egyszerűen mert a művészetben a szolidaritás, az empátia, az emberség így tud rezonálni a világra. A mostani konzervatív, jobboldali kultúrpolitika viszont kizárólag a népnemzeti, bólogató Jánosokat támogatja, a politikai megrendelésű, szolgalelkű produkciókat. Ott kezdődik a baj, hogy ha a művészetnek meg kell felelnie egy ember, egy rendszer ízlésének, mert ha nem teszi, akkor nem jut levegőhöz. Ilyenkor a szabadságvágyon alapuló művészet megszűnik. És most ez történik. Rosszabb, mint a Kádár-korban.

A hagyományos színházak árnyékában úgy tűnik, hogy a kortárs drámairodalom szinte teljesen eltűnt a figyelem középpontjából...

Ez nagyjából így van, de nem minden esetben. Különösen a független színházak és művészeti csoportok között találunk néhány frissítő kivételt. Az elmúlt évtizedek során Magyarországon kialakult egyfajta történelmi reflex: a színházakban a közvetlen politizálás hosszú ideig tabu volt. Ennek eredményeként a művészek megtanulták, hogyan rejtsenek el üzeneteket, és az „összekacsintás” művészete vált dominálissá. Klasszikus művekbe bújtattuk az üzeneteinket, és ez a megközelítés jól működött, amíg a demokrácia kivívása volt a célunk. Ma azonban már nem a sorok között kellene keresgélni, hanem nyíltan és bátor módon kellene tükröt tartanunk a valóságnak. A franciák ezt megtehetik, hiszen szabad nemzetként élnek. Nálunk viszont sokan inkább a rózsaszín ködbe menekülnek, a szórakoztatóipar kényelmébe. Az, ami körülvesz minket, annyira megalázó és kilátástalan, hogy sokan már nem akarnak szembenézni vele; inkább elmerülnek a szórakozásban, hogy elfelejtsék a valóságot.

Miként találhatunk megoldást erre a nehéz helyzetre?

Elsődlegesen fontos, hogy véget vessünk annak az egyeduralomnak, amelyet Vidnyánszky Attila neve jelképez a kultúrában. Arra van szükség, hogy az önkormányzatok ismét hozzáférhessenek forrásaikhoz, lehetővé téve ezzel, hogy a rendszer sokszínűbbé és stabilabbá váljon.

A taót lehetne visszahozni, de differenciáltan, objektív mérőszámokhoz kötve. Közszolgálat alapján kellene támogatni: minél több emberhez jut el egy társulat, annál nagyobb támogatást érdemel. Ma már szinte alig fordul elő, hogy valaki kortárs magyar szerzők darabjait játssza - pedig már ez is kultúrpolitikai tettnek számítana. És igenis támogatandó lenne a jövőben.

Milyen érzések kavarognak bennem, amikor visszatekintek az elmúlt tizenöt évre, és a legnagyobb veszteségemre gondolok? Az idő múlása során sok minden történt, de van egy pillanat, ami különösen fájóan él a memóriámban. Az elvesztett kapcsolatok, az elment emberek, vagy akár egy álom, ami nem valósult meg, mind olyan sebeket hagytak, amelyek időnként újra felszakadnak. Ezen veszteségek súlya néha nehezedik rám, és elgondolkodtat, hogy mi mindent tanultam ezekből a nehezen feldolgozható élményekből. Az érzelmek összetettsége, a szomorúság és a tanulságok egyaránt jelen vannak, formálva ezzel az életemet és a jövőmre vonatkozó elképzeléseimet.

A legfájóbb veszteség az olyan társulatok eltűnése, amelyek itt Avignonban például ünnepeltek lennének. A független szakma fele tönkrement. Van, aki még pályázik az életben maradásért, a többiek - jelentem - meghaltak. Ez egy gyönyörű nagy tölgyfa volt, aminek a felét kiirtották. A Déryné-program pedig csak azt az ízlésvilágot támogatja, amit a nagymester jónak tart. Mindez lenullázta a szakma önbecsülését.

Lát még esélyt arra, hogy ez a helyzet valaha újjáépíthető?

Úgy vélem, hogy amennyiben a jelenlegi kulturális hűbéri struktúra eltűnik, a szakma gyorsan visszanyerheti méltó pozícióját és önbecsülését. Ha megszűnik a hajbókolás, a gazsulálás, és nem egy kultúrális "király" uralkodik a csúcson, akkor az ország életminősége is jelentősen megváltozik. Talán szükség lesz két-három évre, de az új kezdeményezések el fognak indulni. Az emelt fő pedig önmagában is erőt ad, és szabadságot hoz magával.

Nagy Ervin

1976-ban Budapesten látta meg a napvilágot. 1999-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Zsámbéki Gábor irányítása alatt. Pályafutását a Katona József Színházban kezdte, később a Nemzeti Színházhoz, majd a Vígszínházhoz csatlakozott, jelenleg pedig szabadúszó színészként tevékenykedik. Filmes munkái között megtalálhatók olyan népszerű alkotások, mint a Kincsem, az Üvegtigris, A vizsga, Toxikoma és A besúgó, emellett számos kortárs magyar filmben is szerepet vállalt. Hazai és nemzetközi produkciókban egyaránt szerepel. A színházi és filmes szerepeken túl aktívan részt vesz a társadalmi és kulturális diskurzusban; 2024-ben a Tisza Párt melletti nyilvános kiállásával politikai elkötelezettségét is egyértelművé tette.