Gyarmati Andrea: A kocsma elé hívták, de ő nem ment, inkább úgy döntött, hogy...

Misával 1971-ben határoztuk el, hogy mi leszünk az Év Sportolói. Ez a cím még sosem illette meg együtt két olyan embert, akik bár még nem házasodtak, de már az esküvőjük részleteit tervezgetik. Ezzel a lépéssel nemcsak a sportteljesítményünket szeretnénk megmutatni, hanem a közös jövőnk iránti elkötelezettségünket is.

Csakhogy egy birkózó srác épp abban az időben verte halomra a világot, úgy becézték, hogy Tuskirály - nem volt vitás, hogy abban az évben ő lesz az év férfi sportolója.

Én pedig csak addig morogtam rá amiatt, hogy nem Misa nyert, míg személyesen nem találkoztunk.

Igazán kedves, udvarias, lenyűgözően vonzó, és emellett egy igazi bajnok – így nem csoda, hogy könnyedén belopta magát a szívembe.

Utóbb összefutottunk néha az olimpiát megelőző eligazításokon, és aztán úgy hozta a sors, hogy ő lett a századik magyar olimpia bajnok. Élménybeszámolók tömkelege következett, és mivel az év női sportolója címet én nyertem, sokat jártuk együtt az országot a meghívásoknak eleget téve - az emberek figyelme és szeretete kísért minket.

Egy ilyen esemény után leülünk egy kávéra egy, nos, nem éppen fényűző helyszínen, valahol Budapest szélén.

Egy váratlan pillanatban egy hatalmas termetű férfi lépett be az ajtón, határozott léptekkel megindult az asztalunk felé. Kötözködve, szinte provokatívan a beszélgetőtársamtól kérdezte: "Te vagy az a világhírű olimpiai bajnok?"

A válasz: "Én vagyok."

"Na, te híres figura, itt nem sokat nyom a latba a hírneved. Gyere velem az utcára! De tudom, hogy nem mersz!"

"Teljesen igazad van, nem vállalom a kockázatot." A szempillái egyáltalán nem rezdültek, úgy került el a provokációt, mintha az lenne a legnormálisabb dolog a világon, hogy tart a bunyótól.

Én, aki mindig is elkötelezetten küzdöttem az igazság védelmében, úgy éreztem, mintha egy váratlan csapás ért volna.

"Miért nem vágsz neki?!" - kérdeztem halkan, a bennem dúló indulatokkal és a saját ostobaságommal küzdve.

Mert, ha elborul az agyam, akkor nem simán lecsapom, hanem agyon is ütöm, annyit meg nem ér az egész.

Rádöbbentem, mennyire igaza van.

Tisztában volt a saját korlátaival, és jól tudta, hogy az edzéseken megszerzett ereje akár halálos is lehet. Ezért minél nagyobb erőre tett szert, annál fontosabbá vált, hogy mindig éber maradjon.

Ez a fiatalember, ez a kiemelkedő sportoló, aki később sikeres edzővé és sportvezetővé vált, és akit mélyen tisztelek, már a hetvenhetedik évének küszöbén áll. Őt Hegedűs Csabának hívják.

Természetesen először engedélyt kértem tőle, mielőtt nekiláttam volna ennek a különös történetnek a megírásához és megosztásához. Hiszen tőle tanultam meg, hogy néha a legfontosabb döntések előtt érdemes kikérni mások véleményét.