Böszörményi-Nagy Gergely szerint kétséges, hogy a MOME diákjainak többsége ne vágyakozna a megújulásra.

Először szólal meg a hallgatók lázadása óta a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemet (MOME) fenntartó alapítvány kuratóriumi elnöke. Böszörményi-Nagy Gergely az Indexnek adott exkluzív interjújában elmondta: kultúrharcnak nyoma sem volt a MOME-n, amíg néhányan nem döntöttek úgy, hogy csatatérré változtatják az egyetemet.

Böszörményi-Nagy Gergely az interjú során számos érdekességet osztott meg, többek között azt is, hogy...

Egy kívülállónak nehéz pontosan érteni, hogy mi zajlik most a MOME-n, az viszont látszik, hogy az általuk kifogásolt kinevezések után a lázadó hallgatóság magához ragadta a kezdeményezést. A legfrissebb hír, hogy ön a határidő lejártáig, február 17-ig nem írta alá a MOME FRONT által ajánlott társadalmi szerződést. Miért nem?

A szerződések úgy születnek, hogy a felek megismerik egymás megközelítését, meghallgatják egymás érveit, és megfogalmazzák a közös pontokat. Az ultimátum egészen más műfaj, azt egy 150 éves nemzeti intézmény fenntartója nem fogadhatja el. Jeleztük az akció szervezőinek, hogy nyitottak vagyunk a párbeszédre, a lehetőséget minden alkalommal elutasították.

A párbeszéd természetesen a bemutatkozással kell, hogy kezdődjön, ám eddig ennek még nem volt alkalma, hiszen a követeléseket egy "láthatatlan" fél fogalmazza meg. Ami a tartalmi kérdéseket illeti: az első pont elfogadása gyakorlatilag a modellváltás visszafordítását jelentené, mivel a fenntartó ezáltal elveszítené az intézmény feletti bármiféle kontrollt. Ez pedig ellentmond annak a célnak, amiért az alapítványok létrejöttek: hogy biztosítsák a reformokat és a megújulást az általuk kezelt egyetemeken.

A hallgatók már tudomást szereztek Koós Pál rektor és helyetteseinek távozásáról, és most három kulcsfontosságú célt tűztek ki maguk elé: 1.) a szenátus jogkörének megerősítése és autonómiájának helyreállítása; 2.) a szenátus hatalmának kiépítése, amely képes ellensúlyozni a rektor és a kuratórium döntéseit; 3.) a szakmai autonómia visszaállítása. Ön szerint ezek a lépések megfelelően működnek?

Teljesen megértem, hogy a jelenlegi légkörben sokan nehezen tudják megőrizni a pártatlanságukat, de fontos észben tartani, hogy a valóság nem csupán fekete-fehér. Az egyetemek működésének ideális formájáról már ötszáz éve folynak viták, és a struktúra sosem végleges; mindig van lehetőség a finomításra és a fejlődésre. A MOME szenátusa ma saját hatáskörében, önállóan hoz döntéseket minden oktatási és kutatási kérdésben, beleértve a szakmai pozíciókat és minden olyan ügyet, amely a hallgatókat érinti.

A szervezeti modell és a költségvetés kérdései kapcsán a szenátus csak a fenntartóval való szoros együttműködés mellett tud döntéseket hozni, mivel e területeken elengedhetetlen a teljes egyetértés ahhoz, hogy az alapítvány képes legyen vállalni a rábízott felelősségeket. Ami a követelések második részét illeti, ezek elsődlegesen a MOME belső működésével összefüggő aspektusokat érintenek. Minden érintett fél egyetértene abban, hogy egy egyetem közösségének sajátos szellemi környezetet kell kialakítania, és a szenátusnak is aktívan részt kell vennie ebben a folyamatban, betöltve a tőle elvárt szerepkört.

Érzékelem, hogy párhuzamok fedezhetők fel az SZFE-n zajló események és a MOME-n zajló folyamatok között. Mindkét intézmény esetében erős társadalmi és szakmai reakciók figyelhetők meg, amelyek a hallgatók és oktatók közötti szolidaritásról, valamint a művészeti és kreatív oktatás jövőjéről szólnak. Az SZFE-n tapasztalt feszültségek és a MOME-n zajló diskurzusok hasonló alapvető kérdéseket vetnek fel a függetlenségről, a művészeti irányvonalakról és a közösségi értékek védelméről. Az ilyen párhuzamok rávilágítanak arra, hogy a művészeti intézmények nemcsak a tudás átadásának helyszínei, hanem a társadalmi változások motorjai is.

Néhány egyéni ambíció között biztosan akad párhuzam, a két egyetem esete azonban nem is lehetne ennél különbözőbb. A MOME az elmúlt öt esztendőben Magyarország legdinamikusabban fejlődő felsőoktatási intézményévé vált, miután a campus újjáépült, az egyetem költségvetését megnégyszereztük, béreit és ösztöndíjait közel megdupláztuk. A szakmai munka lehetőségei, perspektívái folyamatosan bővültek, a hazai és európai pályázati bevételek nagyjából a hússzorosára nőttek. Kultúrharcnak végképp nyoma sem volt Zugligetben, amíg néhányan nem döntöttek úgy, hogy csatatérré változtatják az egyetemet.

Ön, aki a nagy sikerű Brain Bar jövőfesztivál szervezőjeként sok fiatallal van kapcsolatban, hogyhogy nem tud szót érteni a hallgatókkal?

Ennek semmiféle valós akadálya nincs, csakhogy a dialógus egyelőre nem része a szervezők koncepciójának. Meggyőződésem, hogy ezért maguk a hallgatók okolhatók a legkevésbé, az általános közhangulat épp elég gyatra ahhoz, hogy a bennük lappangó indulat kihasználható legyen. Erősen kétlem, hogy a MOME diákjainak többsége az egyetem megújulása ellen foglalna állást, hiszen ez aligha érdekük.

Fontos észben tartani, hogy a MOME-n a hallgatók elégedettsége a képzés kezdetétől egészen a diplomaátvételig folyamatosan csökken. Ez azt jelenti, hogy minél hosszabb időt töltenek a campuson, annál inkább csökken az elégedettségük a tanulmányi programmal kapcsolatban. Ez a jelenség valószínűleg már évtizedek óta fennáll, azonban eddig senki nem foglalkozott vele érdemben. Az a gondolat, hogy a változtatás ne lenne aktuális, a hallgatók szemszögéből nézve nem reális.

Ez arra utal, mintha bizonyos emberek a saját érdekeikért irányítanák a hallgatóságot, mintegy "előre tolnák" őket a saját elképzeléseik vagy céljaik felé.

Az általunk elindított reformfolyamat számos régi beidegződést, ideológiai meggyőződést és egyéni érdekeket kérdőjelez meg. Olyan, az elmúlt évtizedek során tabuként kezelt témák kerülnek napvilágra, mint például az oktatási módszerek korszerűsítése, a teljesítmények objektív mérhetősége és értékelhetősége, az egyetem társadalmi beágyazottságának hiányosságai, továbbá a MOME nemzetközi elismertségének fokozásához elengedhetetlen változtatások, valamint a szükséges szellemi és szakmai feltételek.

A feszültség, amely ezekből a helyzetekből ered, korántsem csupán magyar sajátosság. Brian Rosenberg, a Harvard oktatáspolitikájával foglalkozó műhely vezetője, nemrégiben megjelent könyvében, amelynek címe "Whatever it is, I'm against it" (Bármi is az, én ellene vagyok), pontosan ezt a jelenséget vizsgálja. Érdekes megjegyezni, hogy gyakran éppen azok az egyének érvelnek az újítások ellen, akik más területeken magukat a fejlődés élharcosaiként definiálják.

Miért van egyáltalán szükség az egyetem átalakítására? Miért jobb - rugalmasabb, innovatívabb, versenyképesebb - például tudásközpontokban dolgozni, mint tanszékeken és intézetekben?

A kontextus megértéséhez tudni kell, hogy a művészeti képzés a magas eszközigény és a kiscsoportos jelleg miatt kiemelkedően drága befektetés. Egyetlen hallgatóra húszmillió forint körül költenek az adófizetők, ehhez képest a pályaelhagyó diplomások száma rendkívül magas. Ez eredendően nem a MOME hibája, hiszen a könnyűipar megszűnésével eltűnt az az ökoszisztéma, amibe az egyetem évtizedeken át eredményesen képezte az alkotókat és tervező szakembereket.

A MOME vezetése hosszú éveken keresztül, egészen a közelmúltig, elkerülte a szükséges reformok végrehajtását, hiszen a hazai kiváló sajtó és néhány kiemelkedően tehetséges hallgató sikerei elnyomták a képzés és a működés körüli problémákat.

Én vállaltan más nézőpontot képviselek, és kezdettől nyíltan beszéltem arról, hogy az ismert demográfiai és makrogazdasági tendenciák mellett nem várható el, hogy az állam hatalmas összegekkel finanszírozzon egy egyetemet anélkül, hogy cserébe megkapná a fejlődés garanciáit. Ezért a bérek rendezése, a magyar felsőoktatás történetének legnagyobb arányú béremelése után felkértük az egyetemet, hogy készítse el a saját jövőjére vonatkozó tervét. Hogyan újítja meg a képzési rendszerét? Miként kapcsolódik a mai társadalmi, gazdasági vagy éppen ökológiai kihívásokhoz? Hogyan gondoskodik a saját utánpótlásáról? Milyen stratégiával nyit a nagyvilág felé? Ezekre ad választ a Jövő Egyeteme program.

Mennyi ebben az ön személyes víziója?

Hogyan valósítjuk meg, és hogyan közelítjük meg ezt a feladatot komolyan? Az alapítvány kezdeményezésére érkezett a felkérés az egyetemhez, ahol a program megvalósításán száz oktató, kutató és doktorandusz dolgozott összefogva. A koncepció bizonyos elemeiben kiemelkedő színvonalat képvisel, a MOME vezetése pedig két rektori ciklus alatt, különböző összetételű szenátusokkal, összesen három alkalommal fogadta el a terv részleteit, mindezt egyetlen ellenszavazat nélkül. Ez egy három éven át tartó demokratikus folyamat, amely, bármennyire is ambiciózus, nyilvánvalóan nem volt mentes a kihívásoktól. Sorsfordító kérdésnek tartom, hogy az elvégzett munka értékét, a jelenlegi vitáktól függetlenül, képes-e az egyetem elismerni és folytatni.

Mennyire lényeges az egyetemi tanulmányok során, hogy a hallgatók a megszerzett diplomával sikeresen elhelyezkedjenek a munka világában, szemben azzal, hogy támogassák a művészi kifejezés és fejlődés lehetőségeit?

Nem tartom valószínűnek, hogy a kettő ellentétes lenne egymással. Ha viszont mégis így van, akkor érdemes lenne megoldani ezt az ellentmondást.

A modellváltó egyetemek között mindig pozitív példaként emlegették a MOME-t. A baj oka most abban rejlik, hogy mást akar ön, az egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumának elnöke, és mást az egyetem legfőbb döntéshozó szerve, az egyetemi autonómiát képviselő szenátus? Vagyis alapvetően mégsem működik az új modell?

Ha a fundamentális alapokat vizsgáljuk, a MOME továbbra is a modellváltás sikeres példájaként emelkedik ki. Az intézmény fejlődésének irányelveit nem csupán eseti nézeteltérések, hanem hosszú távú stratégiai célok kell, hogy meghatározzák. A szenátus és a fenntartó eddig a helyzetek nyolcvan százalékában képes volt közös nevezőre jutni, és ha a szándék kölcsönös, ez az arány tovább is növelhető. Az új modellre vonatkozóan komolytalan lenne ötéves távlatban ítéletet mondani. Nyugat-európai, amerikai és szingapúri példák világosan mutatják, hogy egy önmegújító egyetem felemelkedéséhez legalább egy évtized szükséges. A MOME jelenleg a fejlődésének közepén áll, persze csak abban az esetben, ha nem tervez visszalépni.

A most távozó Koós Pál rektorrá való kinevezését a szenátus nem támogatta, azonban az egyetem fenntartó kuratóriuma mégis őt jelölte. A következő rektor kiválasztásánál azonban várható, hogy a szenátus véleménye nagyobb súlyt kap, és így lehetséges, hogy az ő akarata érvényesül majd a döntéshozatal során.

Ahhoz, hogy igazán megértsük ennek az ügynek a mélységét, érdemes visszatekintenünk a teljes folyamatra. 2023-ban én vetettem fel azt az ötletet, hogy a megszokott, kizárólag belsős jelöltekre korlátozódó rektori pályázat helyett nyílt, nemzetközi versenyt hirdessünk. Úgy vélem, hogy egy friss szemléletű, világlátott, szakmailag jól felkészült külföldi rektor nem csupán a MOME, hanem az egész egyetemi szektor jövőjét is gazdagíthatja. Az elképzelés izgalmasan indult: míg a hazai egyetemeken általában csak egy-két belsős jelölt méri össze tudását, nálunk a szűkített mezőny is hat pályázóból állt, többek között brit, német, olasz, magyar és norvég szakemberekkel.

Nem titok, hogy ez a fenntartó számára komoly csalódást jelentett, annak a mintázatnak a folytatását láttuk benne, hogy a MOME kis világát rendkívül nehéz megnyitni a külvilág felé. Ezt a közelmúlt eseményei is megerősítik, miközben a fejlődésnek nélkülözhetetlen feltétele a nyitás.

A kiválasztási folyamat végére tehát a régi, jól ismert helyzet maradt, két belsős jelölt formájában: az egyikük programja a status quo fenntartását célozta, míg a másik a gyenge pontokkal és hiányosságokkal való nyílt szembenézést hirdette. Mindkét jelölt hasonló mértékű belső támogatottsággal bír, így a második jelöltet javasoltuk kinevezésre, meggyőződésünk szerint helyes és törvényes döntést hozva. Fontos hangsúlyozni, hogy egyetlen munkáltató sem kötelezhető arra, hogy a szakmai álláspontjával ellentétes személyi döntést hozzon. A jövőbeli hasonló viták elkerülése érdekében egyszerűsítettük a szabályokat, így ha a szenátus és a fenntartó között nézeteltérés adódik, az alapítvány automatikusan új pályázatot ír ki.

Félhetnek a fellázadt hallgatók a következményektől?

Minden hasonló ijesztegetés csupán üres fenyegetés. Az utóbbi napok tapasztalatai azt mutatják, hogy valójában azok a kollégák vannak nehéz helyzetben, akik a felgyülemlett érzelmek tengerében is próbálnak higgadtan véleményt formálni az aktuális eseményekről és az egyetem előtt álló kihívásokról.

Milyennek látja a lehetőségeket arra, hogy sikerüljön megteremteni a békét?

Elfogadom, hogy sokan úgy vélik, a távozó rektor alatt hibák történtek. Én magam is elkövettem tévedéseket, és az alapítvány, valamint a szenátus is hibázott az elmúlt öt év során. Ennek ellenére óriási lépéseket tettünk együtt, és a hibák orvosolhatók. A MOME jövője szempontjából nem az a kérdés, hogy visszatér-e a nyugalom, mert az vissza fog térni. A valódi kérdés az, hogy milyen feltételek mellett. Az akciót szervezők és a támogató sajtó által megfogalmazott retorikában számos félreértés és téveszme található, és talán a legfontosabb ezek közül, hogy a MOME megújulása csupán a fenntartó érdeke lenne.

Erre a reformra nem nekünk, hanem az egyetemnek van égető szüksége, hogy hosszú távon képes legyen helytállni Magyarország, Közép-Európa és a nagyvilág változó adottságai között. A mi feladatunk az, hogy ebben ösztönözzük és támogassuk az egyetemet. Ha a MOME a hátraarc mellett dönt, azzal az alapítvány csak az elmúlt öt évét vesztegette el, az egyetem viszont a jövőjét.