Azt mondták József Attilának: „Az Attila név nem létezik.” | 24.hu
Gyerekkora tele volt viszontagságokkal: apja elhagyta a családot, nevelőszülei pedig gyakran alázták meg. Édesanyját korán elveszítette, ami mély nyomot hagyott lelkében. Felnőttként pszichiátere skizofréniát diagnosztizált nála, de sokan úgy vélik, hogy valójában borderline személyiségzavarral küzdött. Az életét végigkísérte a belső harc, amely a gyermekkori sebekből táplálkozott.
József Attila 1905. április 11-én látta meg a napvilágot Budapesten, Ferencvárosban, József Áron szappanfőző munkás és Pőcze Borbála mosónő gyermekeként. József Áron román juhászcsaládból származott, a bánsági Féregyházon született, hosszas hányódás után került Budapestre, ahol megismerte későbbi feleségét. Attila mindössze hároméves volt, mikor apja elhagyta a családot, gyermekei és felesége úgy tudták, hogy az Amerikai Egyesült Államokba utazott szerencsét próbálni, csak később értesültek róla, hogy Romániába költözött. Újranősült és Craiován telepedett le.
Attilának csak halála évében fedte fel nővére, Jolán, a titkot, hogy apjuk valójában hol él. Ebből kifolyólag Attila mindig abban a hitben élt, hogy apja Amerikában tartózkodik. Ezt a meggyőződést néhány versében is megörökítette, például a következő sorokban: "Nemzett József Áron, / szappanfőző, ki már / a Nagy Óceánon / illatos füveket kaszál."
A költő édesanyja, Borbála, egy kiskunsági parasztlány volt, aki a fővárosba költözve mosónőként kereste meg a mindennapi betevőt. Borbála és férje, Áron, hat gyermekkel áldották meg a sorsot, de csupán hárman érték meg a felnőttkort: Jolán, aki később öccse életrajzírójaként vált ismertté, Etelka, és Attila. A két lány - anyjuk hitét követve - reformátusként látta meg a napvilágot, míg Attila, apja vallását öltve magára, görögkeleti lett. Érdekes módon, soha nem gyakorolta "születéskori" hitét, és ez a tény akkor vált nyilvánvalóvá, amikor papi szemináriumra jelentkezett, ahol legnagyobb megdöbbenésére elutasították, mivel kiderült, hogy nem római katolikus.
Édesanyjuk hatalmas nehézségek árán próbálta eltartani három gyermekét: napszámosként dolgozott, mosott, vasalt és takarított. Az ő áldozatai mély nyomokat hagytak a kis Attilában, aki később versben örökítette meg emlékét, évekkel az anya halála után: "Már egy hete csak a mamára / gondolok mindig, meg-megállva. / Nyikorgó kosárral ölében, / ment a padlásra, ment serényen." Borbála 1910-ben nevelőszülőkhöz adta gyermekeit, akik egy öcsödi parasztgazda házába kerültek. Sajnos a nevelőszülők nem bántak jól a rájuk bízott gyerekekkel; folyamatosan dolgoztatták őket, és megalázó körülmények között tartották őket.
Amikor Attilát megismerték, valaki tréfásan megjegyezte: "Hát ilyen név, mint Attila, nem is létezhet!" Ezt követően mindenki csak Pistának hívta őt.
Ez a felfedezés új dimenziókat nyitott meg a kis Attila önértékelésében, és mély elégedettséget érzett, amikor elmerült Attila hun király történeteiben. Ezek az első olvasmányok váltak a hídjává az irodalom iránti vonzalma felé: "A szomszédokkal folytatott beszélgetés után, a fülem hallatára, megállapították, hogy az Attila név nem létezik. Ez a kijelentés mélyen megdöbbentett, úgy éreztem, mintha a létezésemet kérdőjeleznék meg. Az Attila királyról szóló mesék felfedezése, úgy vélem, jelentős hatással volt minden későbbi törekvésemre. Végső soron talán ez az élmény indított el az irodalom világában, s tett gondolkodóvá; olyan személlyé, aki figyel mások véleményére, de önállóan is megvizsgálja azokat. Olyan emberré, aki hallgat a Pista névre, míg meg nem erősíti, hogy igazán Attilának hívják őt."
Két év elteltével édesanyjuk ismét magához vette őket, de az életkörülményeik továbbra is nyomasztóan nehezek maradtak, hiszen a létminimum alatt éltek, a szegénység pedig mindennapos társukká vált. Attilának már gyermekként dolgoznia kellett: fizikai munkát végzett, rikkancsként árult újságokat, de saját bevallása szerint még a lopás sem volt idegen tőle. A nehézségek és a mostoha körülmények hozzájárultak ahhoz, hogy idegrendszere gyengélkedjen; kilencéves korában először kísérelt meg öngyilkosságot, ám a szándéka ellenére tévedésből nem lúgkővel, hanem keményítővel mérgezte meg magát.
Édesanyjuk 1919-ben, hosszú szenvedés után távozott az élők sorából, és ez a tragikus esemény mély sebet ütött az ifjú költő lelkében, amely soha nem gyógyult be teljesen. Anyjuk halálát követően Jolán férje, Makai Ödön ügyvéd vette szárnyai alá őket, hogy a nehéz időszakban támogassa a családot.
1922-ben Makón bemutatták Juhász Gyulának, aki elolvasta az ifjú Attila költeményeit, és felismerve tehetségét, pártfogója lett. Ennek ellenére még ugyanabban az évben öngyilkosságot kísérelt meg, ismét sikertelenül. 1922-ben jelent meg első önálló verses kötete, A szépség koldusa, Juhász Gyula ajánlásával, mely nagy sikert aratott, verseit a kor legnívósabb irodalmi folyóirata, a Nyugat is publikálta. Ő maga úgy emlékezett vissza erre az epizódra, hogy
csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.
1924-ben Lázadó Krisztus című versének istengyalázás vétsége miatt bíróság elé állították. A jogi eljárás során nyolc hónapnyi börtönbüntetést és 200 ezer koronás pénzbírságot szabtak ki rá. Hosszú és fárasztó harc után azonban védőügyvédje, Vámbéry Rusztem sikeresen küzdött a költő felmentéséért, így végül a vádakat elvetették.
1924-ben felvételt nyert a Szegedi Tudományegyetemre, ahol kiemelkedő tehetségű diákként tekintettek rá. Azonban 1925-ben megjelentette a radikális hangvételű Tiszta szívvel című versét, amely komoly következményekkel járt. Horger Antal professzor, akinek a magyar nyelvészet tantárgyából kellett volna vizsgáznia, személyesen hívta magához, és két tanú előtt kijelentette: „Míg ő él, belőlem soha nem lesz középiskolai tanár, mert egy ilyen verseket író embert nem bízhatunk a jövő generáció nevelésére.” Ekkor a költő úgy döntött, hogy félbehagyja tanulmányait, és visszatér a fővárosba, hogy új utakat keressen.
A versírás világában azonban nem várt, sőt, komoly konfliktusok is felmerültek számára. 1929-ben megjelent önálló verseskötete, Nincsen apám, se anyám, kezdetben kedvező fogadtatásra talált. Ám Németh László kritikája, amely a Babits Mihály által szerkesztett Nyugatban látott napvilágot, rendkívül bíráló volt. József Attila, akit a kritika súlyosan érintett, nem annyira a szerző iránt érzett haragot, hanem inkább Babitsra zúdította dühét, amiért ezt a véleményt megengedte a lapban. 1930-ban válaszul egy pamfletet írt Az istenek halnak, az ember él címmel, és egy verset is komponált, amelyben Babitsot a leglealacsonyítóbb módon ábrázolta, akár egy szamarat vagy békát.
Versére válaszul kizárták a Baumgarten Alapítványból, pedig a jelentős pénzösszeggel járó díjra igazán nagy szüksége lett volna. Később azonban Babits jóvoltából egy kisebb díjhoz jutott, amelyért versben fejezte ki köszönetét, egyben bocsánatot is kérve: "Magad emésztő, szikár alak! / Én megbántottalak. / Botot faragtál, ábrákkal tele, / beszélt a nyele, / aztán meguntad. Igy volt? / S eldobtad, ahogy az égbolt / az unt csillagot ejti le. / Én fölvettem és ráhúztam vele. / Igy volt? / Sajnálom, kár volt." A Baumgarten-díjat azonban már csak halála után, posztumusz formában kapta meg.
1925-ben ismerkedett meg Rákosi Mátyással, és ekkor lépett be a Magyarországi Szocialista Munkáspártba. Ezt követően, 1925 és 1927 között, először Bécsben, majd Párizsban tartózkodott, ahol kapcsolatokat épített ki a helyi magyar emigráns baloldali értelmiséggel. Párizsban csatlakozott az Anarchista-Kommunista Uniónak is. Hazatérve találkozott Szántó Judittal, aki szintén a munkásmozgalom elkötelezettje volt, és hat éven át élettársaként támogatták egymást. 1930-ban József Attila belépett az illegális Kommunisták Magyarországi Pártjába, bár ideológiai meggyőződése nem volt kifejezetten radikális; sokkal inkább a szociáldemokrata értelmiséghez húzódott, mint a kommunista aktivistákhoz. Ebből adódóan a moszkvai Sarló és Kalapács újság kritikája szociálfasizmussal vádolta meg, amit a költő igazságtalannak tartott, különösen, mivel a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című műve miatt államellenes izgatásért indítottak ellene vizsgálatot. E nehézségek hatására elhagyta a KMP-t, és 1931-ben hivatalosan is a Szociáldemokrata Párt tagjává vált.
Az 1930-as évektől kezdve folyamatos pszichoanalízis jellemezte József Attila életét. Gyömrői Edit skizofréniát állapított meg nála, ám azóta több szakember is megkérdőjelezte ezt a diagnózist, és úgy vélik, hogy a költő valójában borderline személyiségzavarral küzdött. Attila érzelmekkel telítve szerelmes lett pszichológusába, aki azonban nem viszonozta érzéseit. Ez a helyzet egy alkalommal tragikus fordulatot vett, amikor a költő késsel támadt rá, amit a nő vőlegénye volt kénytelen megakadályozni. Az utolsó években, a folyamatos ideg-összeroppanások következtében szanatóriumba került. Jolán nővérével Balatonszárszóra ment a gyógyulás reményében, ám itt, 1937. december 3-án tragikus módon öngyilkosságot követett el, amikor a tehervonat elé ugrott.
Halálát követően többen is kétségbe vonták az öngyilkosság tényét azt állítva, hogy valójában baleset történt, ám a költő előéletét ismerve valószínűbb, hogy valóban saját maga vetett véget az életének. Előbb Balatonszárszón temették el, majd évek múlva a Kerepesi úti temetőben hantolták el, édesanyjával közös sírba.
