Aki valóban mestere volt a mesélés művészetének: Öt évvel ezelőtt távozott közülünk az a legendás magyar író, aki varázslatos módon színesebbé tette gyermekkorunkat.
Könnyek között osztotta meg a család: legyőzte a kegyetlen kór a legendás színésznőt
Pontosan öt esztendeje, hogy egy varázslatos mesevilág megálmodója végleg búcsút intett nekünk. Az álom birodalma azóta is szegényebb nélküle. Süsü a vackorfa alatt gyakran mereng, Picur pedig már ritkábban lobogtatja vidáman a táskáját. Pom Pom is kevesebb mesét mesél Gombóc Artúr kalandjairól. Minden egyes történet egy kicsit szomorúbb lett, mintha a varázslat fénye halványodna.
A nagy ho-ho-ho horgász már nem olyan elragadtatott, ha elérkezik a pillanat, hogy a Főkukacot a vízbe mártja, és a "Le a cipővel!" vidám gyerekserege is csendesebben szórakozik a szigeten. Tudtuk, hogy egyszer elérkezik ez a nap, mégis a veszteség fájdalma mélyen él bennünk. Egy darab a gyermekkorunkból is vele távozott, hiszen az ő varázslatos meséi színesítették, gazdagították azt az időszakot. Csukás István tudta, hogyan meséljen, hogy a gyermeki lélek pont annyit kapjon, amennyit elbír, és most, hogy már nincs közöttünk, az űr, amit hagyott, még inkább érezhető.
Az általa teremtett világban minden izgalmas, mégis békés volt. Nem harsogott, nem rázta fel feszültséggel a kicsiket. Mintha ő maga is egy mesebeli országból érkezett volna közénk: huncut mosolyával, markáns bajuszával, csillogó szemeivel. Mi gyerekként tudtuk: ő közénk tartozik.
Csukás István élete maga is olyan volt, mint egy történet a meséiből. Egy kovácsmester fiaként született, s noha később nemesi rangot nem kapott, a magyar irodalom egyik legnagyobb alakjává vált. Eredetileg komoly, elismert költő szeretett volna lenni, ám a korabeli hatalom inkább a gyerekirodalom világába terelte.
Csukás István / Fotó: Ringier Archív
Talán úgy tűnhet, mintha ez egyfajta kényszerpálya lett volna, de számunkra, gyerekek számára, ez csak örömet hozott. Hiszen ennek köszönhetően születtek meg a legendás karakterek: Mirr-Murr, Süsü, Pom Pom, Gombóc Artúr és A nagy ho-ho-ho horgász – csak hogy néhányat megemlítsünk.
Miközben gyerekként a televízió képernyője előtt ültünk, és Süsü varázslatos kalandjait figyeltük, később pedig a Keménykalap és krumpliorr vagy a Dunán ringatózó sziget izgalmas meséin merengtünk, észrevétlenül egy olyan világ ajándékát kaptuk, amely mindig is menedéket nyújtott számunkra. Ezek a mesék nem csupán szórakozást jelentettek, hanem értékes tanulságokat is közvetítettek, megnyugtattak a nehéz pillanatokban, és összekapcsoltak minket, mint egy szoros baráti kötelék.
Azt is tudta, mennyi izgalom kell egy mesébe. A nagy ho-ho-ho horgász mindig ott ült csörgős horgászbotjával, de a Főkukac sosem került horogra - mert érezte, hogy az már túl sok lenne a gyerekléleknek.
Csukás István meséi időtlen varázslatot hordoznak, amelyek generációkat kötnek össze. Ma is szülőként leültetjük a gyermekeinket a képernyő elé, hogy együtt felfedezzük Süsü elbűvölő kalandjait vagy Bagamér ízletes fagyiját. Mert tudjuk, hogy ez a világ biztonságos, barátságos és emberi. Nem harsány, nem rohan, hanem éppen olyan, amilyennek egy igazi mesének lennie kell – tele szívvel és szeretettel.
Még mindig a szívünkben él az űr, amit hagyott, de reméljük, hogy a felhők fölött továbbra is szövi a varázslatos meséket. Amikor egy újabb csodás történet végre elkészül, csak egy selyemszálon engedje le hozzánk – mi itt lent, nyitott karokkal és izgatott szívvel várjuk.
