1936-ban rejtőztek el, és négy évtizeddel később bukkantak rájuk - Íme, hogyan élték túl a szibériai vadon kihívásait.

Íme, egyedi megfogalmazásban: A radiátor pormentessé és tisztává tételével nemcsak esztétikai szempontból javíthatjuk a helyiség hangulatát, hanem jelentősen növelhetjük a fűtés hatékonyságát is.

1978-ban szovjet geológusok egy öttagú családra bukkantak a tajgában, akik az 1936-os vallási üldöztetés elől menekültek el, és a negyven év alatt szinte minden emberi kapcsolattól el voltak zárva.

A szibériai nyarak rendkívül rövid időtartamúak, szinte csak pillanatokra ragyognak fel a hideg hosszú hónapjai között. Májusig az égiek hópelyhekkel borítják a tájat, majd szeptemberben ismét beköszönt a fagyos idő. E táj jellegzetességei között megtalálhatók a szikár fenyő- és nyírfaerdők, az álmos medvék, az éhes farkasok, valamint a meredek hegyek és a jeges mocsarak. Amikor végre elérkezik a felmelegedés, a tajga bámulatosan kivirágzik, és néhány rövid hónapnyi időre visszanyeri barátságos arculatát, ezáltal felfedve a ritkán lakott vidéken rejlő szépségeket.

Így volt ez 1978 nyarán is, amikor egy geológuscsoport leszállni készült az erdő távoli déli részén. A helikopter a mongol határtól mintegy 100 mérföldre a fák között siklott, amikor az Abakan folyó egy mellékfolyójának sűrű erdős völgyébe zuhant. Mivel a völgy falai keskenyek voltak, a hegyoldalak helyenként szinte függőlegesek, a fenyő- és nyírfák pedig olyan sűrűn nőttek, hogy kevés hely lett volna, ahol letehetik a gépet.

A pilóta a leszállóhelyet keresve különös dologra lett figyelmes. Egy tisztást látott a hegyoldalban a fenyők közé ékelődve, ami emberi lakhely nyomaira utalt. A hegy több mint 150 mérföldre volt a legközelebbi településtől, egy olyan területen, amelyet még soha nem fedeztek fel. A szovjet hatóságoknak nem volt nyilvántartása arról, hogy bárki is élt volna a körzetben, ezért az utasokat megdöbbentette, amit ezután találtak.

Az utazókat eredetileg vasércért küldték el, azonban a geológusok a megbeszéltek helyett úgy döntöttek, nyomozásba kezdenek. A pilóták a különös hely felé indultak, és a hegyre felkapaszkodva egy rögös ösvénye, egy patakra fektetett fatörzsre és egy kis fészerre bukkantak. Amikor beléptek a kunyhóba, olyan volt, mintha a középkorból érkeztek volna. A lakás nem volt sokkal több, mint egy odú: egyetlen szobából állt, és hihetetlenül szűkös, dohos és mocskos volt. De ami a legmeglepőbb: egy ötfős család lakott ott.

A tudósok lassan kivonultak a kunyhóból, és néhány lépésnyire tőlük leültek, hogy falatozzanak. Körülbelül harminc perc elteltével a kunyhó ajtaja nyikorgva megnyílt, és egy idős férfi, valamint két fiatal nő lépett ki belőle. Félénken, de mégis bátorságot gyűjtve közelítettek a geológusokhoz, akik szeretettel kínálták meg őket friss kenyérrel és gőzölgő teával. A lányok soha életükben nem kóstolták még meg a kenyeret, és a nyelvük, melyet a világ zajaitól való hosszú távú elszigeteltség torzított el, fura dallamokban csengett, mintha a múlt szellemei suttognának benne.

Ki is ez a család, akikről beszélünk?

A Lykov család története a bolsevikok hatalomátvételekor kezdődött. Az ateista szovjetek alatt sok vallásos közösség Szibériába menekült, és egyre távolabb húzódott a civilizációtól. Az 1930-as évek tisztogatásai során egy kommunista járőr lelőtte Lykov bátyját. Lykov válaszul összeszedte a családját, és elmenekült az erdőbe.

1936-ban Lykov, felesége és Szavin nevű fiuk és Natalja lányuk visszahúzódtak a tajgába, majd kiépítettek maguknak egy kezdetleges lakóhelyet. Az évek során még két gyermekük született a vadonban - Dmitrij 1940-ben és Agafia 1944-ben -, nekik a külvilágról való tudásuk kizárólag a szüleik elbeszéléseiből származott. A család fő szórakozása az volt, hogy mindenki elmesélte az álmait.

A Lykov gyerekek világa meglehetősen szűkös volt. Csak sejtezték, hogy léteznek városok, és hogy Oroszország határain túl is vannak más országok, de ezek csupán homályos elképzelések maradtak számukra. Az egyetlen könyvek, amelyekkel valaha is találkoztak, imakönyvek és egy régi családi Biblia voltak, melyek szent szövegei mélyen gyökereztek a lelkükben. Akulina, az édesanya, ügyes kezű pedagógusként tanította gyermekeit az írás és olvasás fortélyaira. Toll helyett a természet adományait használták: lonclébe mártott, ügyesen kihegyezett nyírfapálcikák szolgáltak íróeszközként, így a tudás magvait csepegtették a gyerekek elméjébe, még a világ zajától távol, a maguk csendes szigetén.

Az elszigeteltség szinte lehetetlenné tette a túlélést a vadonban. A cipőket nyírfakéregből készítették, a ruhákat addig foltozták, amíg szét nem estek, majd kenderből készítettek újat. Alapvető táplálékuk a burgonyapogácsa volt, amit rozzsal és kendermaggal kevertek. A Lykovok az éhínség szélén voltak.

Csak az 1950-es évek végén, amikor Dmitrij elérte a felnőttkort, fogtak be először állatokat húsukért és bőrükért. Fegyver vagy akár íj híján csak csapdákat ásva vagy a hegyeken át üldözve tudtak vadászni, amíg az állatok össze nem estek a kimerültségtől. A legtöbbször azonban nem volt hús, és az étrendjük fokozatosan egyre egyhangúbbá vált.

Ez történt velük a megtalálásuk után

A Lykov család sorsa a felfedezésük után sem alakult kedvezően. A külvilággal való újrafelvett kapcsolat drámai hanyatlást hozott számukra. 1981 őszén a négy gyermek közül három, az édesanyjukat követve, tragikus módon távozott az élők sorából. Szavin és Natalia veseelégtelenséggel küzdöttek, ami feltehetően a szigorú és rendkívül korlátozó étrendjük következménye volt. Dmitrij pedig tüdőgyulladásban hunyt el, ami egy új barátjától elkapott fertőzés következtében alakult ki.